Napra húsz évvel ezelőtt, 2004. június hetedikén erősen zúzott a budapesti Könyvhét a Szent István téren. A teljes esemény alatt minden nap szakadt az eső, ami nem tesz igazán jót egy szabadtéri könyves bullernek. Az egészre csak azért emlékszem ilyen pontosan, mert ott és akkor jelent meg a második fotóalbumom Csak a Zene van címmel. Ez a könyv a tizenöt évnyi koncertfotózási ténykedésem teljes egészét lefedte. Azok a világsztárok, akik Magyarországon vagy a szomszédos országokban felléptek a rendszerváltás után, mind benne vannak ebben a kötetben, függetlenül attól, hogy milyen zenei stílusban utaztak, illetve melyik korosztályt képviselték. Most, hogy évforduló van, felidézek egy régi történetet Bonóról, a U2 énekeséről 1997-ből. A kép egyébként szintén megtalálható a könyvben.
Rengetegen kérdezték már tőlem, amikor meglátták ezt a fotót, hogy miként lehetséges ez, hogy Bono rám néz és direkt nekem mozog ezen a képen. Teljesen olyan, mintha megbeszéltük volna.
Nos, nagyjából erről is volt szó!
Bono, a U2 énekese eredetileg Paul David Hewson néven született Dublinban 1960. május 10-én. Nem tudom, hányan tudják, hogy művészneve egy Bonavox nevű ír cég nevéből ragadt rá még a középiskolában. A cég 1967 óta hallókészülékeket gyárt, és mind a mai napig létezik, sőt, elég jó márkának számít Írországban és a brit szigeteken. A Bonavox jelentése pedig nagyjából annyi, hogy „jó hang” Na, ezt egyszerűsítették le a haverjai Bonóra, amikor kiderült, hogy meglehetősen jól tud énekelni… A többi pedig már történelem.
Még a nyolcvanas évek végén Győrbe jártam csajozni, és összecimboráltam ott egy celldömölki sráccal, aki az egyik fülére picit rosszul hallott, és mivel ez igencsak zavarta, különféle spéci hallókészülékeket használt. Feltűnt neki, hogy a magyar piacra egy csomó cég jó minőségű terméke nem jut el, pedig sajnos igény lenne rá. (Most sok minden eszembe jutott, de a hallás minden szinten komoly dolog, úgyhogy ezzel inkább nem viccelődnék.) Szóval, a srác felismerte, hogy ezzel Magyarországon akkor még szinte senki nem foglalkozott, ezért csinált egy céget és felvette a kapcsolatot a nyugati gyártókkal, köztük az ír Bonavox-szal is.
Annyit kell még tudni a történethez, hogy Bono közismerten az elesettek támogatója, számtalan kampányt szervezett már az afrikai éhínség leküzdésére, és egyébként is szeret jótékonykodni. Mivel sosem titkolta, hogy művészneve a Bonavox-ból ered, a cég felkérte reklámarcnak, és néha megjelent siketek számára rendezett adománygyűjtéseken. A celldömölki barátom 93-ban Írországba helyezte át a székhelyét, és elég jó kapcsolatot ápolt a céggel, több akciójukon részt vett és Bonóval is többször találkozott. Na jó, sörözni azért nem jártak össze és talán telefonszámot sem cseréltek, de a cégen keresztül bizonyos kapcsolatot fenn tudott tartani a U2 menedzsmentjével.
Mikor a U2 1997. augusztus 16-án a PopMart Tour keretében fellépett a bécsújhelyi repülőtéren, mind a ketten ott voltunk, és a cimbim bevitt a backstage lezárt szektorába, ahova csak a zenekart és közvetlen stábját engedték be.
Hát, ott volt szerencsém találkozni és pár mondatot váltani Bonóval,
aki gyakorlatilag csak a fellépésre koncentrált, alig vett tudomást arról, hogy mások is vannak körülötte, úgyhogy telefonszámot én sem cseréltem vele, de annyit mindenesetre elmondtam neki, hogy magyar koncertfotós vagyok és aznap este is fogom őket a bulin fényképezni. Az egész nem tartott tovább három percnél, aztán elegánsan kitessékeltek a szektorból, és mivel amúgy is idő volt, a zenekari árok felé vettem az irányt.
Mivel a turné egyetlen koncertje ez volt a térségben, rengeteg újságírót akkreditáltak, és vagy ötven fotós zsúfolódott össze a színpad előtt. Három vagy négy dalt lehetett fényképezni, mint ahogy az általában az ilyen bulikon lenni szokott, mert utána az izzadságtól a smink leázik, a kíberek idegesek lesznek, a nézők beindulnak, és ilyenkor már jobb, ha nem kavar a színpad előtti lezárt területen senki. A buli elkezdődött, és Bono végig a színpad hátsó részében maradt, aztán mikor felcsendült a Pride (In the name of love), hirtelen előreszaladt és odajött egyenesen hozzám, aztán letérdelt és hosszú másodpercekig az én objektívembe nézve, másfél méterre tőlem mozgott a dal ritmusára.
Annyira meglepődtem, hogy hirtelen meg sem találtam az exponáló gombot.
Aztán persze sikerült, és mire a többi kolléga odarohant, Bono felpattant és visszament a színpad hátsó taktusába. Hát, ennyit ért az a pár perc személyes találkozás a koncert előtt…
Bono U2, Bécsújhely, Augusztus 1997 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Hát igen, ezt a sztorit szoktam mondani, amikor megkérdezik (...), mindössze annyi probléma van, hogy egy szó sem igaz az egészből! Soha nem volt siket barátom, és nem hogy össze nem barátkoztunk, de soha nem találkoztam személyesen Bonóval. Ráadásul
hogy tudna már beazonosítani a kivilágított színpadról egy töksötét árokban, arcát fényképezőgéppel eltakaró alakot?
Érdekes, de erre sem gondolt senki.
Az persze stimmel, hogy nevét tényleg a hallókészülék-gyártóról kapta, de a kérdés továbbra is fennáll! Miért jött oda pont hozzám, mikor bárkihez is odamehetett volna? Nos, másnap a szervezőktől megtudtam, hogy Bono az egész turnén, minden egyes koncerten ezt csinálta: a harmadik dal felénél odament egy találomra kiválasztott fotós elé pózolni. Aznap este engem dobott ki a gép. Mázlim volt. Ennyi az egész. Csak lássuk be: ez a történet így nem túl izgalmas.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Bono U2, Bécsújhely, Augusztus 1997 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
