Az „ívás” kifejezés, úgymint a szerelmes halak legnagyszerűbb pillanata, valamikor a gyerekkorom legelején talált meg. Lehettem vagy nyolcéves, és bár tisztán emlékszem rá, hogy a nagyapám elmagyarázta, hogy mi ez az egész, őszintén szólva csak annyit fogtam fel belőle, hogy a halak tavasszal valamilyen rejtélyes okból meglehetősen sokan kiúsznak a vízpartra és ott valamiért csinálnak valamit, ami nem is igazán érdekelt, az viszont nagyon tetszett, hogy könnyen lehetett halat fogni.
Azt sem tudtam, hogy csutkára illegális az egész történet,
mert a Balatonon, ahol ez zajlott, ilyenkor általános horgászati tilalom volt érvényben, ami egy hónapon keresztül mindenféle halfogási tevékenységet lenullázott, és csak komoly büntetések kockázatával lehetett a halvacsora reményével bepróbálkozni.
Az a vicces, hogy ha így visszagondolok erre az egészre, annyi sztori jut eszembe, hogy hirtelen fogalmam sincs, melyikbe is kezdjek bele. Legszívesebben az összeset leírnám, de egyrészt sokáig tartana, másrészt meg talán nem kéne orvhalászatért feljelentenem magam, még akkor sem, ha az ügy már évtizedek óta elévült.
Egyébként a nyolcvanas években olyan tételben fogták a helyiek éjszaka a keszegeket, hogy arra vallást lehetne alapítani.
Volt, aki csak simán étkezési célzattal dolgozott, de néhányan komoly üzletet láttak a hagymás pácban, fahordóban elrakott keszegek nyári bizniszéből és pofátlanul kisteherautóval hordták el a halakat a vízpartról. A legnagyobb spíler Czár néni volt, aki hallisztet gyártott a dévérkeszegekből és azzal etette a tyúkjait. Na igen, manapság elég nehéz elképzelni, hogy valaki üzletszerűen tyúkketreceket üzemeletetett a Balaton partján, de akkortájt ez még teljesen legális volt.
Ívás, Fonyódliget (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
A halfogás alapjában két módszerrel zajlott. Volt a klasszikus merítőhálós megoldás, amikor is a vízbe eresztett háló random kiemelésével próbált szerencsét az alkalmi orvhalász, vagy a merítőszákos változat, amikor az élére állítva vízbe rakott merítőhálóba beleúszó halak jól érezhetően megrántották a szák nyelét, és az emberke kiemelte vízből a zsákmányt.
Oké, volt egy fickó a tőlünk nem messze lévő strandon, aki áramot vezetett a vízbe, és összeszedte a felszínre felúszó bénult halakat, de egyszer sajnos elfelejtette kihúzni a dugót a konnektorból, mielőtt bement a vízbe,
és azóta már nem igazán halászik semmire sem.
Íváskor egyébként nem lehet horoggal halat fogni, mert a keszegek annyira el vannak foglalva a szerelemmel, hogy nem esznek semmit, amíg az ikrákat le nem rakták, így aztán tulajdonképpen a horgászati tilalomnak sem volt sok értelme. El is törölték valamikor a kilencvenes évektől, és ívás ide vagy oda, megszűnt a Balatonon az általános horgászati tilalom.
Amiért ezt a jelenséget előhoztam, az az, hogy ez az egész negyven évvel ezelőtti hálós halfogósdi az éjszaka leple alatt zajlott. Egyrészt nyilván azért, hogy ne kapja el a rapsicokat a halőr, másrészt meg azért, mert a halak napközben nem merészkedtek ki a partra. Ugyanis nem csak az emberek vadásztak rájuk, hanem az összes létező állat a rókáktól a sirályokon keresztül Czár néni lusta cicájáig nagyjából mindenki, aki megfordult a Balaton környékén.
Hát, mit ne mondjak, meghökkentően nagyot változott a világ. Ezt a képet idén tavasszal lőttem Fonyódligeten, és olyat, hogy a keszegek ívás közben fényes nappal ilyen tömegben merészkedjenek ki a partra, még sosem láttam.
Még akkor sem úsztak el, amikor a képet csináltam és lemásztam a vízfelszín közelébe.
Mondjuk, jó ideje nem vadászik rájuk senki, és sajnos nekem is régen véget ért a gyerekkorom, de akkor is meglepett a jelenség. Az persze megint más kérdés, hogy előhozták belőlem azt a tömérdek emléket, amit napokig tartana leírni.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Ívás, Fonyódliget (fotó / forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
