Idén februárban 15 éve annak, hogy Orszáczky Jackie feledhetetlen basszusgitárjával együtt áthangszerelt a Black & Blue Caféba, ráadásul ez év májusában lenne 75 éves. Ezt csak azért tudom, mert az anyám pár héttel Jackie előtt halt meg, és épp a temetését intéztük egy irodában, amikor bemondta a rádió, hogy „életének hatvanadik évében Sydney-ben meghalt Orszáczky Miklós basszusgitáros, énekes, zeneszerző, a Syrius együttes meghatározó alakja”.
Ez annyira beleégett az agyamba, hogy még arra is emlékszem, hogy éppen milyen színű tollal írt az irodai ügyintéző.
Bár én csak egyszer találkoztam személyesen Jackie-vel, akit senki sem hívott Miklósnak, mégis olyan volt nekem, mintha egy ezeréve ismert barátomat veszítettem volna el. Kezdjük ott, hogy egy évben születtünk Az ördög álarcosbálja című lemezzel, legalábbis ami a magyarországi megjelenésünket illeti. Aztán olyan nyolcéves korom környékén hallhattam először Syriust, mert szerencsére a nálam tíz évvel idősebb bátyámat nem a diszkókorszak érintette meg leginkább, hanem a brit progresszív zenekarok, így aztán a Yes és a Jethro Tull által kikövezett útra simán ráfért Orszáczky is, és mivel ők se magyarul tolták, ezért sokáig nem is tudtam, hogy a Syrius egy magyar zenekar. Pláne, hogy a lemez felvételei Sydney-ben készültek, Jackie pedig 1974-ben Ausztráliába költözött.
Aztán húszéves korom körül talán már meg is értettem a zenéjük lényegét, és 25 évesen volt szerencsém találkozni Jackie-vel is.
1997-et írtunk, Orszáczky Jackie a Wanderlust együttes vendégeként a Colosseum előtt készült koncertezni az Oroszlános Udvarban, és a Colosseum hangpróbája közben beszélgettünk vele zenéről, hatvannyolcról meg Ausztráliáról.
Orszáczky Jackie 1997-ben az Oroszlános Udvarban (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Fura forma volt. Nem igazán tudtam, hogy melyik mondatát vegyem komolyan és melyik lenne a poén, de az nagyon megmaradt, hogy a Colosseumot ő is nagyon bírta, és vicces volt, hogy éppen ők próbálnak a színpadon, mi meg G.N.L. barátommal a tök üres nézőtéren a magyar progresszív rock egyik vagy talán egyetlen igazi világsztárjával pont róluk beszélgetünk. Nem is tudtam, hogy kit fényképezzek, a riportalanyt vagy a vele szemben hangolgató zenészeket.
Aztán egy rövid intermezzo miatt szétesett az egész beszélgetés!
Sokáig csak néztük a reklámszatyorral a színpadon ácsorgó emberkét, hogy hát mégis mi a gyíkot keres ott a mikrofon körül egy hajléktalan, és ki engedte fel oda egyáltalán?
Aztán hirtelen mindenkinek leesett, hogy az illető nem más, mint Chris Farlowe, a Colosseum zenekar frontembere, aki pont úgy festett, mint Anthony Quinn egy reklámzacskóval Quasimodo szerepében az 1956-os klasszikusban. Most persze joggal kérdezheti bárki, hogy hol van erről a kép, de bevallom, hogy a felismerés olyan szintű röhögő görcsöt váltott ki mindhármunkból, hogy mire észbe kaptam, Chris Farlowe letette a nejlonzacskót és kezébe vette a mikrofont, így meg már nem volt benne semmi különös. Olyan volt, mint mindig. Úgyhogy aztán a sztori végére Orszáczky Jackie az én agyamban teljesen összeforrott a Colosseummal, annak ellenére, hogy tudtommal sosem játszott velük együtt.
Annyit azért még érdekességképpen megjegyeznék, hogy az Ördög álarcosbálja című lemez Devil's Masquerade címen a hetvenes évek végéig Ausztrália legnagyobb példányban eladott albuma volt, míg Magyarországon mindössze ötezer példányban jelent meg, és Orszáczky Jackie angol nyelvű Wikipédia oldala fényévekkel hosszabb a magyarnál.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
Fejléckép: Orszáczky Jackie az Oroszlános Udvarban 1997-ben (fotó / forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
