„A járvány kockázatai és az előrehaladott korom miatt úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy szögre akasszam az úti cipőmet. (…) Szeretném megköszönni a közönségemnek a koncertek csodálatos évtizedeit, a lelkesedést zeném iránt, és a számtalan zenei megújulásom során nyújtott támogatást. Megtiszteltetés számomra, hogy egész életemben azzal foglalkozhattam, amit szeretek, és Önök velem tartottak végig ezen az úton.”
Az idén 88 éves John Mayall egy hónappal ezelőtt jelentette meg ezt a közleményt, és ezzel értelemszerűen kútba esett az egész jövő évi turnéja, így a jövő áprilisra tervezett budapesti fellépése is. Őszintén szólva én azt hittem, hogy sosem hagyja abba, vagy ha egyszer mégis, az csak azért lesz, mert ott hal meg koncert közben valamelyik színpadon. És ezt most egyáltalán nem iróniának szánom! Ha valaki sok Mayall koncerten volt, akkor az én vagyok. Utánanéztem, és ha nem csesztem el a számokat, akkor az összes helyszínt egybevetve 21-szer lépett fel Magyarországon.
A blues vonalról Mayallt fotóztam a legtöbbször. Legelőször ’93-ban, azóta pedig vagy tízszer, Európa különböző színpadjain és már a kilencvenes években sem értettem, hogy mitől bír színpadon maradni. Gyanítom, a zene tartotta egyben, ez máshogy nem lehet.
Nekem ő mindig is egy öreg bácsi volt, végül is 60 éves volt, amikor először láttam élőben, én meg alig múltam húsz. Ide most nagyon sok sztorit írhatnék róla, mert nagyon sok volt. Ráadásul Mayall egy olyan figura, aki mágnesként vonzza fellépéseire a legkülönbözőbb arcokat. Celebeket, színészeket, zenészeket, tévéseket. Ez valamiért mindig így volt. A Mayall koncerteken találkoztam mindig a legtöbb közismert figurával, meg a legtöbb sznob idiótával. Ennek valószínűleg az a közeg lehet az oka, amit a fellépő zenészekkel megteremtett maga körül. Egészen hihetetlen, hogy milyen tehetségekkel vette körül magát, hogy ki mindenki fordult meg Bluesbreakers nevű bluesbrigádjában, amelyiknek talán az 1965-ös felállása a legimpozánsabb a Peter Green, Eric Clapton, Jack Bruce hármassal. De Mayallnál játszott a Cream, a Fleetwood Mac, vagy a Colosseum csaknem összes tagja, és nála lett sztár a Rolling Stones későbbi gitárosa Mick Taylor vagy a mexikói származású gitárzseni, Coco Montoya is.
Mayall 1993-ban erről ezt mondta: „Tehetségkutató a nénikétek. Soha nem akartam mást, mint olyan zenészeket magam köré gyűjteni, akik a legjobban játsszák a lelkemben megfogant zenét. Arról pedig igazán nem tehetek, hogy ezek az urak később nemegyszer híresebbek lettek, mint én. Már csak azért sem ülök ölbe tett kézzel, hogy nehogy rám süssék: élő legenda vagyok.” Pedig az lett, és 2001-ben, amikor ez a fénykép készült a budapesti Petőfi Csarnokban, már bőven az volt. Sőt!
John Mayall Budapesten, 2001. (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)
Ezen a koncerten döntöttem el, hogy elég volt tíz év a szaladgálós fotóriporterkedésből. Mostantól csak koncerteket fogok fényképezni és könyveket fogok csinálni. Ennek már húsz éve, és a világgal együtt sok minden változott azóta ebben a koncepcióban, de John Mayall mindeddig aktív része volt az egésznek. Hát, most ő is kiszállni látszik, de azért remélem, hogy ha turnézni már nem is fog többet, azért néhány jó lemezzel még elkápráztat minket az öregúr.
További érdekes fotókért és azok történeteiért kattints ide>>>
Fejléckép: John Mayall Budapesten (2001) / Fotó: Hegedűs Ákos, morPhoto
hírlevél
