Gyanítom, nem okozok igazán nagy meglepit azzal, hogy most kivételesen nem Mick Jagger táncoló elefántjáról vagy egy napelemes görkorcsolyaszárító mindennapjairól fogok írni, hanem a Magyarországot sújtó aszályról és a sosem látott vízhiányról.
A helyzet az, hogy tulajdonképpen az egész nyaramat ennek a témának szenteltem, és igyekeztem egy átfogó képet alkotni a Dunától a Balatonon át egészen a Velencei tóig. Mivel ez a sztori meglehetősen szerteágazó és erősen kapcsolódik a klímakrízisről már oly sokszor elismételt álláspontomhoz, ezért igyekeztem olyan extrém szituációkat keresgélni, amelyek talán továbbgondolhatóvá teszik a kemencehatás okozta sokkot.
Nem, most nem akarok semmi olyan végeredményre jutni, hogy „na ugye, én megmondtam”! Nem akarok már győzködni senkit.
Aki ebből sem látja, hogy gigantikus gáz van, ott már nem klímaaktivistára, hanem orvosra van szükség,
a gyógyászat pedig még az én, egyébként roppant szerteágazó tudásbázisomban is erősen hiányos alapokon nyugszik. Sőt, iszonyú nagy gondban vagyok, ha teszem azt, valaki az orrom előtt akarja belefojtani magát a Dunába. Mondjuk nincs rutinom a témában, ez eddig csak egyszer fordult elő velem, de ez annyira friss történet, és annyira intenzíven kapcsolódik a nyári szünet előtti utolsó poszthoz, hogy stílusosnak tűnik most ezzel folytatni.
Amikor a Duna vízszintje elérte a budapesti vízmérce szerinti tíz centi körüli értéket, és már lassan Attila koporsóját is megtalálták, végigfotóztam a hőkupola alatt a folyó budapesti szakaszát; mondván, vajon mennyiben lehet ez most más, mint a 2018-as apadás, amikor ugyan „csak” 38 centiméterig zuhant be a vízszint, de például a Margit híd középső pillérét átszelő alagút akkor is száraz lábbal átjárható volt.
Aznap – gyanítom, a hőség miatt – nem voltak igazán sokan a Margitsziget szárazra került déli csücskénél, de felfigyeltem két erősen leharcolt formára, akik az izzó nap sugaraiban, egy szál alsónadrágban, lábukat a vízbe lógatva, meglehetősen enerváltan, magukba roskadva ücsörögtek a sáros köveken. Mivel jónak tűnt a kompozíció, csináltam róluk pár képet a híddal a háttérben, hiszen ebből a nézőpontból normál esetben csak hajóról vagy motorcsónakból lehetne képeket gyártani, ráadásul olyankor nem igazán ücsörögnek ott emberek. A két csóka egy büdös szót nem szólt egymáshoz, csak néztek ki a fejükből a hömpölygő Duna maradványaira.
Egyszer csak egyikük meglepetésszerűen felállt, imbolyogva besétált a folyóba, majd egy fejessel eltűnt a Dunában.
Aztán se kép, se hang. Lehet, hogy agyára ment a hőkupola, nem tudom.
Duna (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
A mellette ücsörgő kolléga ugyanolyan enerváltan nézett maga elé, mintha ez amúgy valami teljesen hétköznapi dolog volna. Mivel teltek a másodpercek, és Búvár Kund továbbra sem került elő, előkaptam a telefonom és tárcsáztam a 112-t. Komolyan mondtam az elején, hogy nincs rutinom abban, mikor valaki az orrom előtt fullad vízbe. Vasútgázolásban vagy lakástűzben kétségkívül nagyobb tapasztalatom van, de az önkéntes vízbefulladás eddig kimaradt a portfóliómból. Szerencsére most sem húztam be az első strigulát, mert nagyjából egy perc múlva emberünk méterekkel lejjebb előkerült a víz alól, de nyilván benyelt egy csomó vizet, és olyan köhögőrohamot kapott, hogy az életben maradási esélyei nálam nem sokkal javultak. Ráadásul szerencsétlen nem tudott kimászni a vízből: minden próbálkozásra hanyatt esett és visszazuhant a Dunába.
Duna (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
A kolléga ingerküszöbét ez sem lépte át, még mindig bámult maga elé meredten. Próbáltam segíteni, de erre szemmel láthatóan nem tartott igényt, és mire végül nagy nehezen kievickélt a partra, olyannyira magával ragadta a köhögőroham, hogy ez már megzavarhatta a cimbora auráját is, aki hirtelen felkapta a fejét és rosszallóan rámordult az éppen mellette megfulladni készülő szerencsétlenre:
Há, micsinálsz, hé! Halkabban!
Duna (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Aztán visszatért a vizet bámuló testtartáshoz, és többet nem szólt egy szót sem. Emberünk – miután kiköpte a tüdejét – visszaült az eredeti gubóformába, és ketten bámulták tovább a vizet, mintha ez tényleg a világ legtermészetesebb dolga lenne. Aztán lehet, hogy ezt a műsort óránként eljátszották felváltva, és csak nekem tűnt szokatlannak a vízbefulladó ember története, de ezt nem tudom, mert nem maradtam tovább.
Ha ezt az egész sztorit egy Tarr Béla- vagy egy Jancsó-filmben látom, meg sem lepődőm.
De ez olyan elképzelhetetlenül szürreális történet volt, ami még ennek a két kiváló rendezőnek sem jutott az eszébe. Én meg végignéztem, sőt végig is fényképeztem az egészet, eredetileg azzal a szándékkal, hogy legyen valamilyen dokumentáció vagy kiindulópont a mentőcsapat kezében, akik majd a Dunában eltűnt, szemlátomást mostoha sorsú ember keresésére indulnak. Szerencsére erre végül nem került sor, és bár találkoztam még a Duna mentén jó néhány érdekes esettel, ez a sztori mindent vitt, úgyhogy most kivételt teszek, és nem egy, hanem három képben mesélem el ezt a tömény szürreált, ahol a tragédia tényleg csak egy hajszálon múlott.
Jövő héten a Balatonnal folytatjuk a magyarországi vízügyi körképet, de ennél sokkal vidámabb témákkal. Bár végül is, ha jobban belegondolkodom, ebben is volt némi fanyar humor.
A KÉP-regény angolul a morphoto.eu oldalon olvasható.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Duna (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morphoto)
hírlevél
