– Kié ez a motorbicikli?
– Ez egy chopper, édes!
– Kié ez a chopper?
– Zedé.
– Ki az a Zed?
– Zed egy halott, édes... egy hulla.
Fabienne és Butch között zajlik le ez a lényegre törő beszélgetés a Ponyvaregény című Tarantino-disszertációban, és bár az itt látható fotográfia elkészültekor azért nem volt annyira szar napom, mint akkor Butch-nak, a körülmények meglehetősen zűrzavaros együttállásának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a kép megszülessen. Tudom, hogy mindenki azt gondolja, hogy ez egy beállított kép, de mindenki téved, merthogy nem az.
A Life magazin jelentetett meg az ötvenes években tematikus, összefoglaló kiadványokat, amelyekben az újság addigi történetének legmeghökkentőbb vagy legviccesebb fotói voltak összegyűjtve. Tényleg szórakoztató volt egyébként, mondjuk, a csoportképre vigyorogva összeálló tűzoltó egység, miközben a háttérben egy többszintes lakóház ég, mint a zsír, vagy az egyik képen egy liba ácsorog egy babakocsiban, amit éppen egy róka tologat. Na, most azért itt felmerül a kétkedés az egyszeri fotográfusban, hogy ez így nyilvánvalóan lehetetlen. Most nem a tűzoltókra gondolok, mert őket meg lehet kérni, hogy álljanak be egy csoportképre az égő ház elé, de azt azért
próbáljuk meg elképzelni egy pillanatra, hogy kirakok egy babakocsit az udvarra, aztán megvárom amíg belemászik egy liba, majd épp arra jár egy róka, amelyik gondol egyet és eltolja.
Itt már csak meg kell nyomni a gombot. Mindennapos sztori, nem is tudom, minek idézgetem!
A fura az volt, hogy a Life állítása szerint egyik képet sem a fotósok állították be, hanem mindegyik valós szituációkat örökített meg. Oké, el tudom képzelni, hogy belefutott a fotográfus kolléga egy vándorcirkuszba, ahol idomított liba és szelídített róka tologatta a babakocsit, de azért az esélye ennek sem túl nagy. A helyzet az, hogy amióta ezt a képet legyártottam, mondhatni megmotorizáltam, azóta nem lepődöm meg semmilyen véletlenszerűnek tűnő szinergián.
Visszatérve a kiindulási pontra: Kié ez a motorbicikli? Na igen, ezt tudtam. Évek óta ismertem a motoros arcot, ráadásul meg is kérdezte, hogy nem zavarna-e, ha beállna az erkélyem alá? Őszintén szólva nem igazán érdekelt, hogy hol parkol a mocijával, hiszen már az Easy Rider óta tudom, hogy a motorosok körül kialakult sztereotípiák egy homeopátiás szakvélemény igazságtartalmával mutatnak rokonságot.
Egyébként még arra is emlékszem, hogy semmi dolgom nem volt aznap, így besöröztem és néha kimentem az erkélyre, hogy bódultan rácsodálkozzak a naplementére. Na, akkor vettem észre, hogy onnan felülről a motornak csak a krómozott alkatrészei látszanak az alkonyati fényben, a környezet pedig teljesen besül, és ez olyan jól nézett ki, hogy előástam a fényképezőgépemet,
végül is mi bajom lehet belőle, ha csinálok erről egy képet?
Na, ilyenkor van az, hogy lemerül az aksi és tölteni kell, mert energia nélkül már fénykép sincs, a nap meg lassan elérte a horizontot, és komoly verseny indult be köztünk, hogy vajon tudok-e pár perc alatt annyi energiát csiholni, ami életet lehel a fényképezőgépbe.
Azért az ötvenes években ez is mennyivel egyszerűbb volt! Manuálisan, mindenféle elem nélkül felhúzták a gépet, aztán lehetett is vele kattintgatni, most meg áram nélkül véged van. Közben a nap lassan a horizont alá bukott, úgyhogy, lesz, ami lesz, betáraztam az aksit és kimentem az erkélyre choppert fotózni. Na, amikor lenéztem, pont ezt láttam, amit ti is láttok a képen.
BICYKLE (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Nem tudom, hogy ki ült a nyeregben, az biztos, hogy nem a tulaj volt, de egyrészt tökéletesen passzolt az Easy Rider-sztereotípiába, másrészt varázslatos fényorgiát varázsoltak rá az időközben lemenő nap utolsó sugarai. Tényleg olyan volt az egész jelenet, mintha egy műteremben, lámpák és vakuk kereszttüzében órákig állítgattuk volna a motort, amin egy kifejezetten ezen alkalomra rendelt statiszta vitézkedik. Pedig nem.
Nincs a képen semmilyen módosítás vagy korrekció.
Annyira tökéletes lett a világítás, a téma és a pillanat, hogy ezt bármilyen képmódosító szoftverrel csak elrontani lehetett volna. Ezt persze azóta sem hiszi el nekem senki, de nekem bőven elég, ha én tudom. Azt viszont azóta sem tudom, hogy ki ült fel a motorra és miért? Nem Zed volt, az biztos. Az meg külön vicces, hogy miután legyártottam ezt a képet, megint leállt az aksi, a napot elnyelte a látóhatár, a fények egy csettintésre megszűntek, a fickó pedig eltűnt a motorról. Szóval lehet, hogy van a fotográfusoknak is valami ókorból megmaradt félisteni felvigyázója, aki néha nagy kegyesen elintézi, hogy olyan képek álljanak össze az orrod előtt, amit még akkor is nehezen hiszel el, amikor már a kész képet nézegeted a monitoron. Ami azt illeti, lehetne kicsit szorgalmasabb is ez a félisten. Én egyáltalán nem bánnám.
A KÉP-regény angolul a morphoto.eu oldalon olvasható.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: BICYKLE (Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
