Akár egy festmény címe is lehetne ez, és tulajdonképpen valahol festményszerű volt az egész, ahogy a lány állt a pekingi utcán, és éjjel-nappal, esőben, napsütésben a gyaníthatóan kínai gyártmányú hajszárítójával fújta a valamilyen kajaszerű, tűzdelt cumót, miközben tekintetét le nem vette a füstölgő nyársakról.
Vagy egy héten keresztül, valahányszor arra jártam, ő mindig ott volt, mindig ugyanúgy állt, és szerintem már a második naptól kezdve annyira hozzátartozott az utcaképhez, hogy el sem tudtam volna képzelni nélküle ezt a bódét, miközben a frontvonalból egyáltalán nem is látszott.
A kaját ugyanis nem ő árulta, ő csak a hajszárítós lány volt, akit csak akkor lehetett észrevenni, ha valaki megkerülte az összes kajás sátrat,
amiből volt vagy harminc egymás mellett. Hogy én miért mentem be a sátrak mögé, azt most inkább hagynám, azt gondolom, hogy ez nem tartozik szorosan a képhez. Az viszont probléma volt, hogy éppen nem volt nálam fényképezőgép, amit akkor igencsak sajnáltam. Viszont másnap este a szemerkélő esőben, immár fényképezőgéppel felvértezve, kifejezetten a lányt keresve mentem a helyszínre, rögtön a hátsó utcába, és a hajszárítós lány megint ott volt. Akkor még azt hittem, hogy hatalmas mázlim van, de később persze rájöttem, hogy neki ez a napi rutin, és nagyjából az egész életét egy hajszárítóval a kezében, valamilyen nyársakat melegítve fogja leélni.
Tulajdonképpen egész Kína benne van ennek a lánynak a sorsában.
A szmoggal, a high tech grillezővel és a saját gyártmányú hajszárítóval fut neki a kínai társadalom az új évezred nagy kihívásainak,
a klímakrízisnek, a lassuló gazdasági növekedésnek, a mesterséges intelligenciának és a nyugat és kelet közt zajló kereskedelmi háborúnak.
Lány hajszárítóval Kínában (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Kitaláltam, hogy mielőtt lelépek a városból, csinálok még egy képet a hajszárítós lányról, és megkóstolom, amit árulnak. Addigra már tényleg kíváncsi lettem, hogy mit kell hajszárítóval melegíteni. Ezt sosem tudom már meg, mert a lány nagy meglepetésemre nem volt ott. Sőt, az egész bódé zárva volt. Egy sima mezei szombat délután volt, a kajanegyed összes street food bódéja tárva-nyitva, csak ez nem. Azt mondták, hogy a nagymamával történhetett valami, aki a pultban állt, és a kaját árulta.
Kínában a lánygyerek nem nagy kincs, csak ha férjhez megy, és a fiú van olyan jó fej, hogy a lány szüleit is támogatja.
Egyébként nincs nyugdíj, nincs semmi. Ezért akar mindenki fiúgyereket meg fiúunokát, mert neki kötelessége gondoskodni a saját idős szüleiről, nagyszüleiről. Akinek ez nem jön össze, az meg nyit egy boltot, ahol árul valamit, akármit. Vadászkürtöt, gumikacsát, teknőslevest vagy hajszárítós grillnyársat. Ha nem jön össze, akkor bezárnak, és megpróbálják máshol máshogyan, másvalamivel.
Gyanítom, hogy ez tartja az egész társadalmat mozgásban. Az idős nagyszülők meg a hajszárítós lányok, akik
titokban arról álmodnak, hogy egyszer majd Európába vagy Amerikába fújja őket a hajszárító, és talán valami olyanba kezdhetnek bele, amihez már hajszárító és nagymama sem kell.
De ez keveseknek sikerül, inkább csak hallomásból tudják, hogy létezik egy másik világ is, így aztán, ha legközelebb Pekingben járok, jó eséllyel megint ott fog állni egy lány a hajszárítóval. Ha nem is ő, akkor a lánya, mert lehet, hogy ő közben átveszi a nagymama helyét, és megy tovább minden ugyanúgy. Mindig ugyanúgy.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Lány hajszárítóval Kínában (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
