Több mint harminc évvel ezelőtt, húszéves koromban voltam fényképezni Budapesten, a Szőlő utcai javítóintézetben. Ezt 1993-ban hivatalosan úgy hívták, hogy Szociális és Családügyi Minisztérium 1. számú Fiúnevelő Intézete. Nem vagyok se gyerekpszichológus, se nevelőtanár, sem pedig bűnügyi szakértő. Én mindössze egy mezei fotográfus vagyok, aki igyekszik nyitott szemmel járni, és az élet minél több szegmensébe bekukkantani.

A kilencvenes években számos magyarországi fegyintézetet végiglátogattam a kamerámmal, és egyik sem hozott elő belőlem annyi kérdést, mint ez a javítóintézeti látogatás. Ezt nyilván zsenge életkorom is magyarázta, hiszen csak néhány évvel voltam idősebb a legtöbb bentlakónál, és sokkal jobban tudtam azonosulni a problémáikkal. Legalábbis akkor így éreztem. Eleve szörnyű lehet gyerekként bezárva lenni, rácsok és szigorú rendszabályok között élni.

A fiúkkal beszélgetve előkerültek mindenféle drasztikus, erőszakos módszerek, a fenyítés általuk megélt fokozataiból kibontakozó szörnyű élmények. Az ember első gondolata persze az volt, hogy ez tényleg borzasztó, de hát ezek a gyerekek miért kerültek oda? Nyilván elkövettek valami olyasmit, amit nem kellett volna, amit a társadalom már nem tud tolerálni, és nyilván nem is kell. Az mindenesetre beszédes, hogy ezek a gyerekek kivétel nélkül rossz anyagi és szociális helyzetben lévő családokból származtak, vagy az állami gondozásból kerültek át a nevelőintézetbe.

A képen szereplő kisfiúval találkozni volt a legrémisztőbb élmény. A nevére sajnos már nem emlékszem, de sokat beszélgettem vele, és

Tűpontosan megmutatja ezt ez a sokatmondó kép, pedig látszólag semmi extra nem történik rajta, csak kikérdezik tőle a házi feladatot. Ez a kisfiú minden egyes szóra összerezzent, és még tőlem is félt, pedig tudta, hogy én nem egy nevelő vagy egy sorstárs vagyok, hanem egy kívülálló, aki csak elbeszélgetett vele, és fényképeket csinált. Kezébe adtam a fényképezőgépet, és elmagyaráztam neki, hogy melyik gomb mire jó, és persze azt is, hogy tilos kinyitni a hátfalat, mert a benne lévő film fényt kap, és mehet az egész a kukába.

Budapesti javítóintézet bentlakója, 1993-ban (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Szemmel láthatóan élvezte ezt a szokatlan helyzetet, és közben elmesélte, hogy a barátaival autókat törtek fel, ezért került be ide. Amíg a folyosón beszélgettünk, egyre többen gyűltek körénk, és egy idő után már egy egész gyerekcsapat mesélt egymás szavába vágva az általuk elkövetett bűncselekményekről és intézetis élményeikről. Nehéz ilyen helyzetben a jó oldalra állni. Tudom jól, hogy nem törünk fel autókat, és azt is, hogy ez nem tolerálható, de vajon ez az intézet mennyire éri el a célját? Vajon tényleg megjavítja-e ezeket a srácokat? Vajon elég-e az, hogy ők jók akarnak lenni, vagy ezután egész életükben börtönről börtönre fognak járni, és soha nem lesznek képesek beilleszkedni a társadalmi mainstreambe? Már ha akarnak, persze. Ezen biztos, hogy nem segít, ha nevelés gyanánt elcsattan néhány pofon, vagy csak simán lelki terrorban kell eltölteniük hosszú hónapokat. És ez még nagyon messze van a tényleges zaklatástól vagy gyerekbántalmazástól.

Mire megérkeztünk a délutánba, rájöttem, hogy ezek a gyerkőcök sokkal felszabadultabbak, mint egy átlagos napon, és ennek egyetlen oka az volt, hogy én akkor ott voltam. Már el akartam köszönni, mert lejárt az engedélyem, de a srácok marasztaltak.

Nyilván nem először játszottak együtt, de akkor egy pár percre igazi gyereknek érezték magukat. Mintha tényleg meg akarnának javulni, mintha valóban jobbak akarnának lenni. Volt benne a részemről némi álmodozás, nem mondom, de amíg kicsekkoltam a rácsok között, és kiléptem az utcára, végig az járt a fejemben, hogy mögöttem visszaáll az eredeti állapot, és visszatér a félelem. 

Jó lenne tudni, vajon mi lett a sorsa ennek a kissrácnak. Most olyan negyvenéves körül lehet. Vajon sikerült neki túlélni a gyerekkorát, vagy végül felemésztette őt a félelem?

Fejléckép: Budapesti javítóintézet bentlakója, 1993-ban (Hegedűs Ákos / Morphoto)