A minap jelentettek be néhányat a ’22-es Sziget fesztivál fellépői közül, ami egyrészt azért örvendetes, mert úgy tűnik, hogy két év kihagyás után végre megrendezik a fesztivált, másrészt pedig eszembe jutott egy különös ivászat a Szigeten, ami erősen kilógott a többi átlagos, szigetes berúgás közül. 1997-ben ugyanis Lemmyvel, a Motörhead akkor még élő legendájával, a metálbasszerosok koronázatlan királyával ittuk szénné magunkat. Egyébként egészen könnyen ment.

Van olyan világsztár, akivel szívesebben ittam volna le magam, de egy huszonéves fotográfus azért ne legyen válogatós, fogadja el, amit éppen dob a gép. Eredetileg egy interjú erejéig találkoztunk volna vele, de GNL kolléga valamiért nem érkezett meg a helyszínre. A dolog fura volt, mert ilyen még sosem fordult elő korábban, de mivel akkor még nem volt mindenki zsebében három okostelefon, nem igazán tudtam kideríteni, hogy mi történt.

Ráadásul már az elején közölte, hogy a cechet ő állja, a fizetést mindenki felejtse el! Ez nem igazán érdekelt, viszont az már sokkal inkább, hogy együtt kocsmázhattam a klasszikus metálkorszak emblematikus ikonjával! Becsatlakozott még egy amerikai road és egy magyar szervező, és végül így négyesben rúgtunk be. Nem kicsit, hanem nagyon. Sokszor elmeséltem ezt metálkedvelő cimboráimnak, de egy idő után annyira utáltak miatta, hogy idővel inkább meg sem említettem, ha a Motörhead szóba került. Sosem voltam egy megveszekedett Motörhead rajongó, de azért bírtam a brigádot. Főleg a nyolcvanas évek nagy metálkorszakában. A nyers zúzda valahogy őszintébbnek tűnt, mint a maníros hamburgerrock. Amit egyébként azért hívnak így, mert elméletben keményrock ugyan, de annyira ügyes dallamvezetésbe csomagolták, hogy akár egy plázában is szólhat a rádióból. Meg hát egyáltalán, szólhat a rádióból.

Volt egy osztálytársam még az általános iskola vége felé, aki intravénásan adagolta magának a metálzenét, és rajta keresztül talált meg a Motörhead, a Metallica, az Iron Maiden meg a Scorpions. Bár a későbbiekben mindegyik zenekar tagjaival találkoztam, de mégis Lemmy Kilmister a Motörhead énekes basszusgitárosa, a metálzene és az alkoholisták ikonikus legendája tette rám a legnagyobb hatást. Legalábbis, ami az itt keretezett zenészek színpadon kívüli teljesítményét illeti. Pedig a kocsmázásból tulajdonképpen csak annyira emlékszem, hogy ittunk és ittunk, és beszélt, és fogalmam sincs, mit mondott, szerintem neki sem volt, de megint egy kör, megint egy kör, és a végén már csak annyit mondott a backstage pincére, hogy még egy kört Lemmyéknek. Aztán már azt se, mert Lemmy széles vigyorral kikérte a wiskys üveget az asztalra.

Lemmy, 1997. (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Nem tudom már, hány wiskyt ittunk meg. Olyan tíz körülre saccolnám. Mármint fejenként. Eleinte még képben voltam, de aztán kezdett elszállni a helyszín, aztán a jelenlévők, végül szabadjára engedtem az egész szituációt. Arra még emlékszem, amikor azon kezdtem töprengeni, hogyan fogom este lefényképezni a Motörhead koncertet, ha este hatkor már fel sem tudok állni az asztaltól. A dolog furcsasága, hogy az egyáltalán nem jutott eszembe, hogy Lemmy hogy fog este játszani. Egyébként aznap jöttem rá, hogy ez a fickó tényleg nagyon tud valamit, mert úgy ment fel a színpadra és úgy nyomta le a bulit, hogy a másnap megjelenő kritikákat végigolvasva sok mindenre felhívták a figyelmemet, amit nem vettem észre, de hogy Lemmy csontrészeg lett volna, az senkinek sem tűnt fel. Pedig az volt. Ja, igen! Utóbb kiderült, hogy GNL kolléga azért nem jutott ki a Szigetre, mert már korábban megpróbált ráhangolódni a Lemmyvel esedékes randevúra, és ez olyan jól sikerült, hogy végül keresztül húzta a személyes találkozás lehetőségét. Ez egyébként tűpontosan mutatja, hogy milyen lelkiismeretesen készültünk fel egy-egy interjúra!