Meglehetősen nehéz dolog az embernek hűvös távolságtartással kezelnie a saját gyerekkorát. Nekem legalábbis nem igazán sikerült. Pedig megpróbáltam. Amikor még zöldfülű koncertfotós palánta voltam, akkor estem abba hibába, hogy a kedvenc zenekaraimat egyszerűen képtelen voltam fotóalanyként kezelni. Helyette fotózás közben a dalokat dúdoltam, meg az ujjaimmal doboltam a ritmust a fényképezőgépen. Aztán idővel megtanultam ettől elvonatkoztatni, de amikor Janikovszky Évával csináltunk interjút, megint visszaköszönt ez a jelenség, és a keresőbe nézve Réber László rajzait láttam, Bertalant és Barnabást, meg az Égigérő fű szereplőit. Janikovszky Éva április 23-án lenne 95 éves.

Régi megfigyelés, hogy minden valamire való írónak van egy külön könyvtárszobája, sőt, egyes esetekben olyan érzésem volt, hogy az írók tulajdonképpen könyvtárakban laknak. Nem tudom, hogy ez manapság hogy van, de nehezen tudom elképzelni a monitorok és pendrájvok között magyarázó irodalmár alakját. Na, könyvtára Janikovszky Évának is volt, és ragaszkodott hozzá, hogy a könyvek előtt fényképezzem, merthogy ez jót tesz az olvasóknak pszichológiailag. A történet onnan jött, hogy ő annak idején pszichológiát is tanult, és bár elmondása szerint csak a patkánykísérletekig jutott, de arra sikerült rájönnie, hogy a patkányoknak igenis van lelkük, és mielőtt kiderült volna, hogy az embereknek nincs, gyorsan abbahagyta az egészet, és elkezdett könyveket írni a gyerekek és az emberek kapcsolatáról. A végeredmény már történelem.

Vagy azért, mert nem érdekelt az egész, vagy azért, mert olyan nehezen volt fotózható az illető, hogy minden energiámat az elfojtott gesztikuláció felderítése kötötte le. Hát, itt nem voltak ilyen gondjaim. Sokáig a gyerekek és szülők kapcsolatairól volt szó, ami szerinte egyre silányabb, mert a szülőknek nincs idejük annyit foglalkozni a gyerekeikkel, mint egykoron. Ha belegondolok, hogy ez 1995-ben volt, akkor a jelen viszonyaira talán már nem is érdemes fecsérelni a szót. Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van valamiféle kapcsolat a gyerekeinkkel. Kivéve persze az iskola-zsebpénz-okostelefon aranyháromszöget. Nem azt mondom, hogy ma nem működnének Janikovszky meséi, csak egy gyerek sokkal izgalmasabb dolgokat talál a mesekönyveknél, és egyenlőre még nem látni, hogy pontosan hova is fut ki ez az egész. Az internet kétségkívül átvette az irányítást az irodalom felett, és ennek veszélyét a gyerekpszichológusok rendre hangoztatják is, de arról kevesebb szó esik, hogy az okostelefonba zárt gyereksereg úgy tanulja meg az angol nyelv alapjait, hogy észre sem veszi, a folyamatosan fejlődő szoftverek használata pedig mellékvágányra teszi a matematikaoktatás nehézségeit, arról nem is beszélve, hogy gépelni hamarabb tanulnak meg, mint kézzel írni. Hirtelen nem is tudom, hogy az aláírásomon kívül szoktam-e kézzel leírni bármit.

Azért arra kíváncsi lennék, hogy ha Janikovszky Éva ma is élne, vajon miként látná ezeket a folyamatokat. Vajon milyen könyveket írna ma a felnőtté válásról, és vajon milyen platformon jelennének ezek meg? Elmesélte, hogy kapott egy magnókazettát (talán még van, aki tudja, hogy mi az), amin egy kisfiú mondja el a Ha én felnőtt volnék című könyvének szövegét. Manapság meg tombol a hangoskönyvek kora, ami hát, legalábbis nem segíti elő az olvasás megkedvelését.

Az ő meséi is a barátságokról szólnak, és ha a barátságok fennmaradnak, és az ifjoncoknak lesz kivel megosztani az örömüket-bánatukat, akkor megmarad a mese is, és ez még akkor is így van, ha az adott pillanatban egy videojátéknak jobban örülnének.

Fejléckép: Janikovszky Éva, Fotó: Hegedűs Ákos / Morphoto