Bárkinél is érdeklődtem eddig, a képen látható épület hollétét illetően, még soha senki sem tudott elrugaszkodni a Párizs-Bécs-Szentpétervár tengelytől. Pedig nagyon el kéne! Olyannyira, hogy ezt a képet nem is Európában, sőt, még csak nem is a Föld északi felén, hanem az Amazonas vidékén, a brazil esőerdő kellős közepén, Manausban csináltam. Hogy mit keres egy reneszánsz stílusú operaház a dzsungel kellős közepén, meg hogy mennyire tölti be a funkcióját, azt nem most fogom megfejteni, de a jelenség legalábbis meghökkentő.

Az mindenesetre biztos, hogy

Nekem ez a város először a híres magyar író és utazó, Molnár Gábor brazíliai vadásztörténeteiből volt meg – mint Amazónia kapuja. Nagyjából itt ért véget a klasszikus értelemben vett civilizáció, és itt kezdődött ”Jaguárország,” az indiánok és a vadon birodalma. Azóta némileg változott a helyzet, mert már az indiánok is okostelefonokon nézik a mérgezett nyilakról szóló Natgeo dokufilmet, Manaus pedig a 2014-es foci vb egyik helyszíne volt. Végülis, ha egyszer Operaház van a dzsungelben, akkor egy focistadion sem hiányozhat. Manapság ez a minimum.

Javaslom, hogy ha az ember már kijött az esőerdőből, túl van a Rio Negro-i kenutúrán, legyűrte a kajmánokat és megküzdött az anakondával, akkor inkább az Operaházat nézze meg! Sokkal szürreálisabb, mint egy stadion. Én egyébként semmit sem tudtam a létezéséről. Egyszerűen csak annyi történt, hogy maradt egy eltölteni való fél napom Manausban, és beszálltam egy taxiba, mondván a sofőrnek, ugyan adjon valami tippet, mit lehet látni ebben a városban. Elég hülyén nézett rám, gyanítom nem nagyon szoktak tőle ilyeneket kérdezni. Nem is nagyon jutott eszébe semmi. Aztán egyszer csak kibökte:

A mit? Elsőre azt hittem, poén. Milyen operaház? Itt? Minek? De a forma kötötte az ebet, én pedig megadtam magam.

Először átvergődtünk egy szeméttelepen, ahol a gyerekek dögkeselyűkkel játszottak. Aztán keresztülhajtottunk egy nonstop gördeszka bajnokságon, amelyen hevenyészett számításaim szerint Dél-Amerika összes deszkása és BMX-ese részt vett. Aztán jöttek a kokaindílerek, akik a taxit körbevéve meglepően olcsón kínálták a cuccot. Végül egy galambokkal színültig telt téren kellett még átgurulni, és tényleg egy klasszicista stílusban épült operaház elé érkeztem. Jé! Az ezért egy pöttyet elgondolkodtatott, hogy ha mondjuk, úgy érzem, egyszerűen nem élhetek tovább Tosca nélkül, és ezen az útvonalon kéne végigmennem szmokingban, pláne előadás után visszafelé, akkor az vajon nem lenne-e erős visszatartó erő ahhoz, hogy mégis inkább eltekintsek a levéláriától. De a lenyűgöző épület varázsa gyorsan elnyomta ezt a hülye gondolatot.

Az operaház Manausban (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Azóta utánanéztem a Teatro Amazonas történetének, és kiderült, hogy

a 19. században robbant be a nyersgumi mint alapanyag a világpiacra, az ára pedig rohamosan emelkedni kezdett. Brazíliában meg is jelentek az első kaucsukfa ültetvények, melyeket újabbak követtek. Hamarosan annyi bevétele volt Manaus városának, hogy nagyjából bármilyen építkezést tudtak volna finanszírozni. Hogy ebből miért pont egy operaház lett a dzsungel közepén, arra nem jöttem rá, mindenesetre 1881-ben megbízták Celestial Sacardim olasz építészt, hogy ugyan már dobjon össze egy reneszánsz stílusú operaházat. Laza tizenöt év alatt beépítettek ide elzászi tetőcserepet, carrarai márványt, muranói üveget és angol acélfalakat. Sőt, a XV. Lajos stílusában készült bútorokhoz a faanyagot részben Párizsból, részben a szemközti őserdőből hozatták.

És ha már opera, legyen kövér!

akit gyanítom elég komoly összegekért lehetett csak importálni a Vatikánból. A motívumok, mondjuk, erősen eltérnek a Villa Borghese-ben megszokottól: pálmafák, papagájok, jaguár, tapír, ilyesmi.  Az operaházat végül 1896 december 31-én avatták fel, alig 12 évvel később, mint a Budapesten átadott, hasonló funkciójú épületet. Később a kaucsuk ára bezuhant, a manausi operaház pedig a kilencvenes évekig várta, hogy újra eredeti fényében tündököljön.

Mikor ott jártam, a negyven fokos déli hőségben, az operaház éppen zárva volt, de némi készpénz hatására a portás beengedett fotózni, sőt, hellyel-közzel a villanyt is felkapcsolta nekem. Azt is megtudtam, hogy az ezredforduló óta egyre több nemzetközi művész fordul meg az épületben, és állítólag a zenekaron belül már könnyebb elboldogulni az orosz nyelvvel, mint a portugállal. Azóta is töröm a fejem, hogy miként, mivégre is történhetett meg ez az egész. Nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mintha a balatoni halászati bevételek megugrása és a gigantikus pénzmennyiség beáramlása arra ösztökélné a tóparti önkormányzatokat, hogy építsenek egy operaházat Siófokon, a freskókon halakkal, halászokkal, hajókkal… És onnan már minden csak a programszervezőkön múlik.

Fejléckép: az operaház Manausban (fotó: Hegedűs Ákos / Morphoto)