Nagyritkán előfordul olyan eset, hogy nem egy fénykép hív elő belőlem emlékeket, hanem a mélyen bevésődött emlékek hívnak elő egy képet. Esetünkben ez azért különösen érdekes, mert amikor ezt a képet csináltam, olyan érzésem volt, mintha beültem volna egy időgépbe és megláttam volna saját magam, amint 14 éves koromban a barátommal horgászni indulok a Balaton vöröslő naplementéjének ölelésében.

Mindig akkor indultunk, amikor a napkorong a láthatár alá bukott, és – mintegy negyven perc evezés után – a parttól másfél kilométerre horgonyoztunk le, az addigra már besötétedett víztükör közepén.

de aztán megérkezik az éjszaka. Akkor már csak a süllőkre koncentráltunk. Azt sose lehet tudni, hogy az ember jó helyen horgonyzott-e le, merthogy a vízfelület óriási, és bár egy idő után halradart is használtunk, sokszor ez is félrevezetett, mert olyan tereptárgyakat is halaknak érzékelt a mederfenéken, ami egy régi horgony, esetleg egy elsüllyedt stég darabja volt, és erre csak akkor jöttünk rá, amikor a horog beleakadt, aztán beszakadt az egész, és hajnali háromkor lehetett damilt kötözni meg új szereléket gyártani.

Egyébként találtunk egyszer egy német repülőgéproncsot, ami nagy kincs volt, mert a süllők ott húzták meg magukat hajnalban az éjszakai portyák után, és elég rendesen rendet lehetett vágni az állományban, de egyrészt mások is kiszúrták, hogy mi ott minden reggel rommá fogjuk magunkat, másrészt a roncsot a vízügy is felfedezte, aztán kiemelték, mi meg megint vadászhattunk a süllőkre a bizonytalan nyílt vízen. Mondjuk, van a halaknak egy remek képességük, konkrétan, hogy úsznak, így aztán előbb-utóbb biztos, hogy a csónak közelében is megfordulnak, csak türelem kérdése az egész.

Horgászok a Balatonon (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)

Eddig tartott a sztorinak az idillikus része, most következik a fordulatos, enyhén idegtépő, amikor az ember átgondolja az életét és megpróbál visszamenni ahhoz a ponthoz, ami a horgásszá válás gyerekkori traumáját okozta. A drámai felütést úgy hívják, hogy diszkóhajó! Ez egy ősrégi balatoni beidegződés, aminek már rég ki kellett volna idegződnie, de valahogy folyamatosan tartja magát, és

Rettenetes zenék, szörnyen rossz szendvicsek és nehezen tolerálható, hullarészeg utasok aranyháromszögébe keveredik az ember, és mivel kiúszni nem tanácsos, ezért végig kell szenvedni az átlagban másfél órás menetidőt A pont és A pont között. Tudnám még egy pár ezer karakteren keresztül szapulni a diszkóhajókat, de végül is – a horgászattal kapcsolatos vonatkozásnál maradva – feltennék egy találós kérdést.

Az emberke evez másfél kilométert, aztán lehorgonyoz, elhelyezkedik, beveti horgait és feszült várakozásba kezd. Na ekkor jelenik meg szinte a semmiből a diszkóhajó, és jön a kérdés. Miután a dob + basszus bűvöletében fullra tekert partyzenéivel megkerüli a csónakot, és az általa gerjesztett hullámok csaknem felborítanak, az elkövetkező három-négy órában vajon mekkora esélyünk van a halfogásra? Oké, teoretikus kérdés volt. Ilyenkor az egyszeri horgász szomorúan konstatálja, hogy ma nem halat, hanem evezőt markol éjszaka, morcosan a tenyerébe köp, felhúzza a horgonyt és elindul a part felé. És ha ennyivel megússza, az még a jobbik eset.

Történt egyszer, hogy gyanúsan sokáig tartott a hazavezető út, és mikor partot értem, hatalmas nádasba és békakoncertbe futottam bele, ami a déli parton nem igazán jellemző. Tök sötét volt, sehol senki, így aztán kiballagtam az országútra, ahol is érkezett egy gyanúsan imbolygó kerékpáros, aki útbaigazított, hogy ne aggódjak, alig háromszáz méterre vagyok csak Révfülöptől.

A diszkóhajó hullámai annyira megforgatták a csónakot, hogy teljes magabiztossággal rossz irányba, rossz fények felé kezdtem el evezni, és az egész tavon átvágva elértem az északi partot. Érdekes, hogy már ezerszer kieveztem korábban éjszaka, de a stabil igazodási pontok miatt ilyen még sosem fordult elő. Hát, ezt teszi a dizsihajó az emberrel még akkor is, ha nem is tartózkodik a fedélzeten. Azért az mázli volt, hogy pont szemben értem partot, mert lehettem volna Zánkán vagy Ábrahámhegyen is, ami tovább nyújtotta volna az éjszakai evezős programot.

Szóval, csónakba vissza, aztán mintegy laza három óra további evezgetés után haza is értem. Annyira fájt mindenem, hogy két napig ki se másztam az ágyból, de legalább volt időm átgondolni a horgászathoz kapcsolódó viszonyrendszeremet, és ez volt az a bizonyos pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy jövőre nézvést a csajok jobban fognak érdekelni a halaknál. Na, hát ez a sztori pergett át az agyamon, amikor megcsináltam ezt a képet.

Fejléckép: Horgászok a Balatonon (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)