Gyanítom, hogy senki nem kapja fel a fejét azon, ha felvázolom, hogy a fotográfia jellemzően úgy működik, hogy az ember első körben lefényképezi azt a bizonyos izét, esetleg akármit, amit le akar fényképezni. Ezt követően régen egy filmtekercsen, manapság pedig egy digitális panelen megnézi, hogy mit alkotott, aztán kiválasztja, ami szerinte jól sikerült és vagy megmutatja másoknak, vagy elteszi magának emlékbe, vagy ökölbe szorult arccal, „a kutyafáját már megint elcsesztem” mormolás kíséretében kitörli vagy kidobja, aztán próbálkozik újra, vagy nem. Ez így elsőre elég nyilvánvalónak tűnik, és csak azért vázoltam fel ilyen részletességgel, ugyanis előfordul, hogy mindez egyáltalán nem így van.

Az egész történet 1999 májusában kezdődött. Ekkor lépett fel, akkor már hatodik alkalommal Budapesten a Jethro Tull brit progresszív rockzenekar, amit következetes koncertfotósként kötelességemnek éreztem megörökíteni, ráadásul még interjút is csináltunk Martin Barre-ral a zenekar gitárosával. Emlékszem, hogy akkor használtam életemben először digitális kamerát egy interjún, és mivel akkor ez még világszerte újdonságnak számított, ezért a brit stábnak is szemet szúrt a dolog.

Hogy miért volt nálam egy piacvezető cég profi digitális fényképezőgépe 1999-ben, az megérne egy külön posztot, de a lényeg, hogy volt nálam egy ilyen, és ebből azt szűrhették le, hogy én valami gigantikusan nagyformátumú valaki lehetek, úgyhogy közvetlenül a koncert előtt odajött hozzám a turné menedzsere – egy kedves hölgy – és megkérdezte, hogy esetleg nem csinálnék-e néhány képet a zenekarról a stáb részére, cserébe pedig nem dobnak ki az első három szám után, ahogy ez jellemzően történni szokott, hanem végigfotózhatom az egész koncertet.

Hát, mit ne mondjak, elég csábító volt az ajánlat, meg hát, elég nagy hülyének kellett volna lennie annak, aki erre nemet mond, úgyhogy naná, hogy belementem,

Aztán vége lett, én odaadtam a leexponált filmeket, és csak annyi kíváncsiság maradt bennem, hogy vajon milyen képeket csinálhattam azokra a tekercsekre, amelyeket aztán soha többé nem láttam viszont.

Nagyjából tíz percig merengtem el az egészen, amit aztán el is felejtettem volna, ha nem egész két hónappal később, még ugyanabban az évben nem lép fel az R.E.M. is Budapesten, és – lássatok csodát! – a tour menedzser ugyanaz a hölgy volt, mint a Jethro Tull esetében, és mivel látta a nevemet a fotósok listáján, órákkal a kezdés előtt félrehívott és széles vigyorral nyugtázta, hogy nagyon jók lettek a Jethro Tull képek, és hát, szeretné, ha csinálnék az R.E.M.-ről is valami hasonlót, azzal a különbséggel, hogy most nem filmet, hanem egy memóriakártyát adna, és mivel a digitális cucc még nálam volt, szeretné, ha elvállalnám ezt is, ezúttal a digitális hordozóra, és a kollégája adna néhány instrukciót, hogy pontosan mit is szeretnének, ha lefotóznék. Na, itt jutott először eszembe, hogy oké,

Megnyugtattak, hogy koncert után megnézhetem őket, ami persze nem így lett, és ez a kép Michael Stipe-ról, az R.E.M. énekeséről csak azért maradt meg, mert vittem magammal egy filmes kamerát is egy tekercs fekete-fehér filmmel, és azzal is csináltam néhány kockát.

R.E.M., Michael Stipe, 1999 Budapest (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Szóval, a poszt elejére visszautalva, van az, hogy valaki turnéfotós. Ez kábé abból áll, hogy az emberke együtt utazik egy zenekarral, pontosabban annak menedzsmentjével a koncertkörút egyes állomásaira, és a koncert előtt/közben/után fényképeket készít a technikai stáb instrukciói alapján a színpadképről, a zenészek mozgásáról, a fények változásairól, az egyes helyszíneken a színpad elhelyezkedéséről, és hát, lássuk be, de nagyjából a harmadik helyszín után hulla unalmassá válik az egész.

és akkor jön a sztorinak az a része, hogy lefényképeztem, leadtam – filmen, kártyán, akárhogy –, aztán az elkészült képeket sohasem láttam. Sőt, hogy ki látta pontosan, azt sem tudom, de mivel soha senki nem mondta, hogy valami nem stimmelne a képeimmel, ezért aztán csináltam tovább.

Hogy mi lett végül ezekkel a képekkel, azt sosem tudtam meg. Lehet, hogy most is van valahol egy csomó képem az R.E.M-ről, a Jethro Thullról vagy John Mayallról, amikről nem tudok semmit. Lehet, hogy egy San Francisco-i blueskocsma falán figyel egy baromi jó kép, amire még magam is elégedetten csettintenék, hogy ez aztán igen, pedig én csináltam a képet.

de simán elképzelhető az is, hogy letörölték és kidobták az egészet.

Akárhogy is van, néha azért eszembe szokott ez jutni, és olyankor elgondolkodom rajta, hogy talán egy kicsit jobb szerződéseket kellett volna kötnöm ezekkel a turnécégekkel, de amikor az ember egy olyan ajtón lép be, ami mögött nem tudja, hogy pontosan mi várja, sajnos nem azzal kezdi, hogy kiveszi a zárból a kulcsot és zsebre teszi.

Fejléckép: R.E.M., Michael Stipe, 1999 Budapest (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)