Az egész ott kezdődött, hogy le akartam fényképezni egy gepárdot a kelet-afrikai szavannán, ami egyébként több szempontból sem egyszerű feladat. Egyrészt a gepárdok lassan elfogynak, alig látni néhányat.
A meglévők viszont nem engedik közel magukhoz az embert, ezért komoly teleobjektív kell.
Ráadásul közismert, hogy a gepárd igencsak gyorsan fut, ami egy további nehezítő tényező. Ezt most nem magyarázkodásnak szántam, merthogy gepárd helyett zsiráf van a képen, hanem a történet teljes megértése végett muszáj volt ezt megemlítenem.
Sokan el se tudják képzelni, hogy a fotósok és operatőrök mennyit melóznak, hogy az aktuális magazinban vagy természetfilmben úgy lássák a nézők az állatokat, hogy a képek érdekesek és egyben informatívak legyenek. Ráadásul a fő problémát már nem is az állatok okozzák.
Nem is gondolnátok, hogy milyen nehéz normális képeket csinálni a sok lelkes amatőr kolléga között, akik elárasztották a szavannákat.
Oké, mostanság a covid-járvány miatt nyilván visszaesett a számuk, de pillanatokon belül újra támadni fognak, ebben biztos vagyok. Csak a miheztartás végett, az amatőr nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki nem ért hozzá, csak jellemzően nem ebből él, ezért aztán fel sem merül benne, hogy akadályozhatja azokat, akik viszont igen.
Ezek az afrikai szavannák lesznek lassan a Föld legnagyobb állatkertjei. Talán csak annyi a különbség, hogy az európai állatkertekben nincsenek orvvadászok. Legalábbis egyelőre. Mindkét helyen vannak viszont turisták, akik különféle képrögzítő berendezéseikkel mindenhová, minden és mindenki elé beállnak. Régi kedvenceim a német turistahölgyek. Nem tudom, hogy mások hogy vannak ezzel, de
én még nem jártam olyan pontján a Földnek, beleértve minden szegletet a legkihaltabb sivatagtól a legsötétebb dzsungelig, ahol ne futottam volna össze német turistával.
Ha valaki ledíleli a fotózást egy helyi vezetővel, és követni akar, teszem azt, egy elefántcsordát az afrikai szavanna közepén, akkor is kerülgetnie kell a turistabuszokat. A budapesti Oktogon gyakrabban ürül ki, tök komolyan mondom!
Ez az egész jelenség idegesíthette fel ezt a zsiráfot is, aki bezzeg kiszúrta magának a lelkes kollégát, és erős érdeklődést mutatva hosszasan a nyomában járt, míg a német hölgy ezt észre sem vette. Elég vicces volt. Ezt onnan tudom, hogy a német hölgy, aki a zsiráf érdeklődését ennyire felkeltette vagy egy fél napon keresztül engem követett. Amerre ment a terepjárónk, arra jött az övék is. Egyszerűen levakarhatatlan volt. A végén már azt hittem, hogy akar tőlem valamit, de Dr. Erik, a helyi forma, aki egyébként állatorvosból váltott a szavannai sofőrködésre,
elmagyarázta, hogy a középkorú hölgy rendszeres vendég itt, a kenyai szavannán, és kizárólag a húszéves helyi srácok érdeklik.
Lehet, hogy ezt tudta a zsiráf is, aki régi ismerőse volt, és csak köszönni akart.
Amíg ezen méláztam, addig a gepárdom, akit vagy egy órás terepfurikázás után sikerült nagy nehezen lőtávolba cserkészni, simán lelépett. Én meg ott maradtam fotóalany nélkül, a hülye gondolataimmal.
Fejléckép: Zsiráf a fotóssal (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)