Olvasom, hogy Demeter Szilárd, a magyar könnyűzenéért felelős miniszteri biztos nem ragaszkodik feltétlenül a Sziget Fesztiválhoz, merthogy az nem magyar tulajdonban van, meg leginkább külföldiek látogatják, és hát, az Óbudai Hajógyári szigetre ő amúgy is mindenféle könnyűzenei létesítményeket tervez, sőt, az A38 Hajót is odaköltöztetné. Hát, én nem igazán tudom, hogy mi köze van a tulajdonosi körnek egy kulturális fesztiválhoz, amit vagy húsz éve már többségében külföldiek látogatnak, akárcsak a mogyoródi Hungaroringet, viszont mindkettő elég erős magyar brandnek számít. Ráadásul
a Sziget feszt abszolúte hungarikum, nem egy átvett cumó, hanem magyar srácok csinálták meg Magyarországon szinte a semmiből
még a kilencvenes évek elején.
Nekem ez a fesztivál erősen rányomta bélyegét a húszas éveimre, olyannyira, hogy még könyvet is csináltam róla, és mostanság ugyan már elég ritkásan járok arra, de ha időm engedi, és olyan fellépő van, amelyik érdekel, akkor most is simán felkapok egy Szigetelő-szalagot és belevetem magam a színes kavalkádba.
Luminárium Sziget 2002 (Fotó/Forrás: morpho/Hegedűs Ákos)
A kilencvenes években a fellépők, a helyszín és a mindent ellepő punkok jelentették a kuriózumot,
aztán az első tíz év kissé kaotikus, de roppant emlékezetes őrülete után az új korszakot nekem a vizualizáció elburjánzása jelentette a Sziget-fesztivál történetében. Ezek közül tulajdonképpen csak egy fogott meg igazán, de az nagyon!
Az angol Architects of Air nevű társaság 2002 óta varázsolja meseországot a Sziget fesztiválra, és amikor az embernek elege van a porból, meg a nyüzsiből és valami azonnali relaxra vágyik, akkor irány a Luminárium! Az Alan Parkinson tervező által 1992-ben kitalált Luminárium tulajdonképpen egy levegő által felfújt 800 négyzetméteres, zegzugos, különböző színűre festett műanyag fóliasátor, ami átengedi és közben megszínezi a napfényt, és valami teljesen szürreális álomzónába pakolja át az ember agyát.
Olyan, mintha egy gigantikus nagy szappanbuborékban lebegnénk a közben halkan szóló chilout zene hullámain.
Valami hasonlót érezhetnek a melegházi paradicsomok vagy egy szabadnapos Higgs-bozon egy részecskegyorsító büféjében. Mivel a padlót ugyanaz a vékony műanyagfólia alkotja, mint az egész sátrat, ezért belépni csak mezítláb lehet, ami után már csak egy lépés, hogy az emberke leheveredjen és ottfelejtse magát pár órára.
Ez az egyik első kép, amit húsz évvel ezelőtt, az első Luminárium megnyitásakor a Szigeten csináltam.
Fekete-fehérben szoktam használni, színesben még nem is nagyon mutogattam sehol. Nem akartam, hogy az új évezred szigeti színorgiája megzavarja az agyamat. Könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy az ember agyát elviszik vadászni a színek, aztán nem veszi észre a valóságot. A Lumináriumba egyébként nem könnyű bejutni. Az élmény olyannyira magával ragadó, hogy az ember egyszerűen nem akar kijönni. Pár nap után már az első évben is hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál. Először csak a kíváncsiság hajtotta oda az embereket, aztán meg a szürreális mesevilág utáni vágy.
Engem is azért ragadott magával a történet, mert olyan érzésem volt, mint amikor először mentem ki a Szigetre 1993-ban. Akkor maga a fesztivál jelentette azt a varázslatot, amit később a Luminárium hozott el, mint egy földöntúli, mágikus sziget a Szigeten. Szerintem azért néhány generáció megérdemli még a Sziget fesztivált, miként a magyarországi Forma 1-et is. Egyébként meg megszüntetni valamit kifejezetten könnyű. Évtizedeken átívelő értéket teremteni már sokkal nehezebb.
(morpho)
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
Fejléckép: Luminárium Sziget (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
