Iglódi István az ország egyik legjobb rendezője és legnagyobb színésze volt. „Sajnálom, hogy nagyon ritkán játszott. Elképesztő élmény volt vele játszani” – hangsúlyozta Törőcsik Mari, aki elárulta, hogy élete egyik legfontosabb emléke Ionesco A székek című darabjának Fodor Tamás rendezte előadása, amelyet Iglódi Istvánnal játszott. Nyilatkozta öt évvel ezelőtt, az akkor nyolcvanadik születésnapját ünneplő színésznő.
Na ezt a darabot, ebben a szereposztásban én történetesen fényképeztem és annyira érdekes háttértörténet bontakozott ki az egészből, amire talán még maga Ionesco sem gondolt. Ha ez az opció eszébe jutott volna, biztosan beleírjaa darabba. Azt azért elárulom, hogy
Törőcsik Marit korábban nem láttam színházban.
Gáz, nem gáz, de ez van. Pár éve olvastam egy anonim felmérést, amiből kiderült, hogy a magyar értelmiség a klasszikus regényeknek kábé a felét ha elolvasta, a többinek meg annyira kellemetlen lenne beismerni a „nem olvasását”, hogy mindenki inkább kamuzik. De mivel ez az átlag, ezért jellemzően sosem bukik le senki, mert nem tárgya sosem semmilyen beszélgetésnek a Bűn és bűnhődés. Na így voltam én Törőcsik Marival. Filmekben persze láttam. Imádtam a Körhintában, az Édes Annában, de a kedvencem Janisch Attila Hosszú alkony című filmje volt. Akkor derült ki számomra pontosan, hogy ki is ez a nő és mitől akkora kaliber. De ez a darab valami egészen más volt.
Ionescot alapból kedvelem és A székek című darabot is jól ismertem. Csakhogy itt nem pontosan az történt, mint aminek történnie kellett volna.
A darab dióhéjban arról szól, hogy egy tenger övezte kis sziget tornyában él egy nagyon idős házaspár. A férfi az élete végső igazságát szeretné a világgal közölni azt a nagy felfedezést, amelynek birtokában, úgy véli, az emberiség megválthatná önmagát. A házaspár hívására a jelentős emberek a világ minden tájáról eljönnek a szigetre. Az érkező vendégek maguk azonban láthatatlanok, csak a színpad telik meg székekkel, amelyeket az öregek hoznak be, hogy leültessék a meghívottakat. Az üzenet közlését a házaspár egy szónokra bízza. Az öregek úgy érzik, bevégezték küldetésüket, most már nyugodtan meghalhatnak, s az ablakból kiugorva a tengerbe vetik magukat. A szónok azonban nem képes a rábízott feladatot teljesíteni, mert süketnéma. Nagyjából ennyi a sztori, amiből nekem legalább is két tanulság jön le. Egyrészt egy egymás mellett boldogságban megöregedett pár életének feladásával igazolja, hogy mennyire hisznek a közös küldetésükben, másrészt az üres székek a nézőteret, a színházat is jelképezik. Erősen felvetődik a kérdés, hogy vajon eljutnak-e a színházak üzenetei a közönséghez, vajon a kommunikáció csak egy nehéz ügy, vagy néha egyenesen lehetetlen?
Ez eddig mondjuk bárki számára ismert lehet, és annyira nem hozott lázba. Biztos voltam benne, hogy a Törőcsik–Iglódi páros ezt simán megoldja. Viszont az előadás kapcsán csináltunk egy interjút Iglódival, aki by the way teljesen embargósan elmesélte, hogy valamikor a hatvanas években nem csak kollegiális kapcsolatban álltak Törőcsik Marival és nem csak a színpadon játszottak egy párt. Ezzel ma már nem árulok el túl nagy titkot, mert azóta a wikipédián is olvasható, legalább is a tény.
De amit Iglódi hozzáfűzött, az már kevésbé. Azt mondta ugyanis, hogy
olyan neki ez a darab, mintha annak a történetnek a végét játszaná el egykori szerelmével, ami sosem történt meg, ami már akkor véget ért, mielőtt igazán elkezdődött volna és akárhogy is próbál ettől elvonatkoztatni, valahogy nem megy.
Képzelhetitek, hogy ezek után milyen szemmel néztem a darabot! Folyamatosan a két színész egymáshoz való viszonyát figyeltem. Az összes egykoron elveszett szerelmet, az összes ebből fakadó fájdalmat beleláttam Ionesco székeibe. Meg ott volt persze Törőcsik Mari, mint az örökre elszalasztott alkalom. Akkor már sajnáltam magamat, hogy korábban nem láttam őt színházban és Iglódit is sajnáltam, amiért nem jött össze nekik, csak a legvége, az is csak ebben a darabban. Aztán amikor öt évvel ezelőtt olvastam a bevezetőben említett interjút, hogy saját bevallása szerint ez volt Törőcsik Mari kedvenc darabja, azért elmosolyodtam. Úgy látszik, nem csak Iglódi István gondolta úgy…
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
Fejléckép: Törőcsik Mari és Iglódi István A székekben (fotó: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
