A múlt héten ott maradtam abba, hogy esélytelennek tűnt bejutni a Trafóba a Barbara Thompson / Jean-Luc Ponty koncertre. Hosszas fejtörés után, végül leküzdve minden büszkeségemet, felhívtam azt a bizonyos lányt, aki nem szigorúan szakmai szempontok mentén szerveződött az életemben, és akkor éppen egy rádiónál dolgozott, hogy ugyan adjon már be a szervezőknek egy interjúkérelmet, mert ha azt megadják, akkor talán fotózni is lehet. Akkor még nem volt elterjedt, hogy egy rádiónak vagy bármi másnak saját honlapja van, ezért el kellett magyarázni a nem éppen rugalmas menedzsmentnek, hogy nem „képes rádióról”, hanem a fotó internetes megjelenéséről van szó, amit szerintem csak évekkel később fogtak fel, de végül belementek egy Jean-Luc Ponty interjúba, és hát, ha az interjúra beengedtek fotózni, akkor nyilvánvalónak tűnt, hogy a koncertre is be kell, és ha már egyszer bent vagyok, akkor már Barbara Thompsonról sem fognak letiltani. Nem állítanám, hogy egyszerű és buktatóktól mentes megoldás, de végülis sikerrel jártam.

Az est másik főszereplője Jean-Luc Ponty. (1942. szeptember 29.) Vele is Göbölyös N. Laci hozott össze először, még 1995-ben, amikor is Stanley Clarke és Al Di Meola társaságában az azóta porrá égett Budapest Sportcsarnokban léptek fel a The Rite of Strings turné keretében. Amúgy a modern dzsessz stílusteremtő muzsikusa, 1977 óta öthúros elektromos hegedűket használ, alsó C-húrral. Mikor először hallottam, nem is hittem volna, hogy egy francia ember ilyet is tud.

Egyszerűen képtelenség olyan helyre állni, hogy ne zavard a közönséget. Mindig útba vagy valakiknek, aminek az lesz a vége, hogy tíz perc elteltével szabályosan kiutálnak, és ráadásul még igazuk is van. Mikor elkezdtem ezt az egész koncertfotósdit, akkor sokszor eszembe jutott, hogy én vajon mit szólnék ahhoz, ha előttem állna valaki egy kamerával és kitakarná a fél színpadot. Vagy az egészet!

Jean-Luc Ponty a Trafóban (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Aztán egy idő után már nem érdekelt, mert rájöttem egy érdekes összefüggésre. Konkrétan arra, hogy azért a másnapi újságban mindenki elolvassa a reflexiókat és megnézi a fényképeket, sőt, sokan emlékül el is teszik maguknak. (Na jó, ma már inkább felveszik a telefonnal, bár ezt nem igazán értem, de ez most mindegy.) Viszont aki meg nem jutott be, az csak a sajtóból informálódhat. Telefonnal meg olyan képet, mint egy profi, úgysem lehet csinálni, szóval, ránk szükség van, mint az esküvői fotósra, pedig azt is mindenki utálja, de ez van. Ráadásul, amikor két fellépő jön egymás után, akkor kétszer kell kiállni a közönség elé, ezért ilyenkor duplán utálnak, úgyhogy célszerű a kettő között átvenni egy másik pólót, vagy inget, mert akkor sokan azt hiszik, hogy már valaki más van ott.

Az, hogy újra találkoztam ezzel a két nagyszerű zenésszel, sok mindent átértékelt bennem. Például rájöttem arra, hogy mégiscsak az a bizonyos lány lesz az igazi, akivel a Ponty-interjút csináltuk. Bár ez akkor sajnos nem csak rajtam múlott. Barbara Thompson meggyógyult, Jean-Luc Ponty pedig azon az estén lett a nagy kedvencem. Azóta is tart a dzsessz-hegedű varázslat, amit senki más nem tud. Bárhol, bármikor fut bele az ember, egyszerűen megunhatatlan.

GNL pedig még mindig a barátom. Bármilyen távol is sodor minket az élet, vagy bármilyen gondok is nyomasszanak, mindig megtaláljuk a közös hangot. A zene hangját. Mert hát, végülis csak kétféle zene van. Jó zene, meg rossz zene. De azért az nem árt, ha ez ember meg tudja különböztetni egymástól a kettőt. Ehhez csak egy zeneszerető jó barát kell, néhány nagyszerű muzsikus, meg persze az a bizonyos lány.

Fejléckép: Jean-Luc Ponty (fotó: Hegedűs Ákos / Morphoto)