1988-ban Peter Gabrieltől láttam először, amint a közben megboldogult Népstadion színpadának szélére állt, és

de később utánanéztem, és az egész turnén ezt csinálta. A nézők persze mindig elkapták, és tovább görgették a fejük felett. Ez volt a stage diving, a színpadi merülés, amikor az előadó úgymond megmerítkezik a tömegben. Persze nem Gabriel találta ezt fel, bár mint kiderült, már a hetvenes években a Genesis koncertjein is csinálta, de mivel akkortájt ezzel szórakozott szinte mindenki, Iggy Poptól Jim Morrisonon keresztül Bruce Springsteenig, sőt egyes források szerint a Rolling Stones már 1964-ben, ezért elég nehéz megmondani, hogy ki volt stage diving valódi atyja.

Ebből aztán később komoly divat lett, ami talán az REM 1992-es Drive című videoklipjében kulminált, ahol is Michael Stipe végig a közönség karjai fölött énekel. Tulajdonképpen ebből alakult ki aztán a crowd surfing, a tömegszörfözés, amikor is már nem a sztárok, hanem a rajongók mászták meg a kezek erdejét, és azokon gördülve szórakoztatták a zenekarokat, meg persze saját magukat is.

Ezt a képet még 1996-ban csináltam a Szigeten, de sajnos azt már nem tudom megállapítani, hogy kinek a koncertjén. Akkor még fölengedtek a színpadra, és normális képeket is lehetett csinálni a közönségről. Manapság ez már koránt sincs így, ezért ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mennyivel szabadabban dolgozhattunk a kilencvenes években, és ennek ellenére sehol a világon nem tudok olyan balhéról, ami a koncertfotósok köreihez kapcsolódott volna.

Ha már Peter Gabriellel kezdtem, az első baleset is hozzá kapcsolódik, amikor az aylesbury-i Friars klubban, egy Genesis koncerten, 1971. június 19-én, a Knife című dal végén túlságosan is megbízott a közönségben, aminek egy bokatörés lett a vége. De a legtöbb esetben nem az előadó sérült meg, hanem a rajongó, akinek alkalmasint a fejére vagy a hátára ugrottak, és ennek nem egyszer halálos baleset lett a vége. A legutóbbi végzetes színpadi merülési baleset 2014 májusában New Yorkban, a Miss May I metalcore zenekar fellépése közben történt. Bár a rajongó még eljutott a kórházig, miután ráestek a színpadról, de elájult, és végül a kórházban elhunyt.

A tömegszörfözés ennél sokkal kevésbé veszélyes. Eleve csak ott lehet megcsinálni, ahol elég sűrű a tömeg ahhoz, hogy megtartsák egy ember testsúlyát, és mivel a közönség a feje felett egymásnak passzolja át a szörföst, ezért a súly eloszlik, ráadásul csak rövid ideig kell valakit megtartani. Megint csak Peter Gabrielt említeném, aki még 1980-ban nyilatkozta, hogy

Egy chicagói szabadtéri koncerten az egész küzdőteret végigszörfözte a kezek között, és mire visszakerült a színpadra, csak az alsónadrágja maradt rajta.

Tömegszörfözés a Szigeten, 1996-ban (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

A crowd surfing egyébként komoly segítséget jelent az orvosi szekciónak. 1994-ben a Woodstocki Fesztiválon láttam, ahogy a tömegben rosszul lett embereket a közönség iszonyatos profizmussal a feje felett adogatva juttatta ki az egészségügyi stábhoz, akik aztán ellátták őket. Így egy percen belül megkapták az orvosi segítséget, míg minden egyéb módszerrel rendkívül körülményes és időigényes lett volna a bajbajutott embereket egy hatvanezer fős tömeg közepéről kihozni.

A jelenségnek persze megvannak az ellenzői is. A nézők jellemzően a színpadi produkciót figyelik, és nemigen készülnek arra, hogy valakit hátulról a nyakukba raknak, és nem ritka, hogy ilyenkor a közönség tagjait megrúgják, vagy tarkón ütik. Egyébként már nemcsak könnyűzenei jelenségről beszélünk. A tömegszörfözés már a klasszikus zenei színteret is utolérte.

Ez végül nem jött össze, mert a többi néző úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a jelenség nem kifejezetten egy klasszikus koncertre való, ezért végül simán kidobták az illetőt a Bristoli Királyi Színházból. Csak azt nem tudom, hogy hol vagyok én ilyenkor a fényképezőgépemmel.

Fejléckép: Tömegszörfözés a Szigeten, 1996-ban (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)