A címet kéretik fonetikusan, szó szerint kiejteni, ahogyan írva vagyon! Nem Moné, hanem Monet. Merthogy ez így hangzott el, és mindig eszembe jut, ha a világ valamely pontján belefutok a francia impresszionistákba.
Ez az egész történet arról jutott eszembe, hogy megnyílt Budapesten Gerhard Richter nagyszabású tárlata, akit egyrészt a legnagyobb kortárs festőnek tartok, másrészt utoljára talán a 2003-ban megrendezett „Monet és barátai” című kiállítás volt számomra ekkora képzőművészeti agylövés a magyar fővárosban.
Szigorúan szubjektív véleményemhez hozzá kell tennem, hogy imádom a francia impresszionistákat, és nem véletlen, hogy a világ minden komoly múzeumában jelen vannak, mert akkora hatással voltak a globális képzőművészetre, mint, mondjuk, a Bécsi klasszikusok a komolyzenére.
Nem fordul elő évente, hogy ennyi hipertehetség kerüljön elő egyszerre ugyanonnan. Tudok mondani egy magyar vonulatot is, amikor a Brassai, Kertész, Moholy, Munkácsi, Capa ötösfogat alakította a fotográfia világát, csak hogy egy kicsit a saját ténykedésem irányából beszéljek haza.
A 18 évvel ezelőtti Monet tárlat nagyszerűségét azért is igyekszem hangoztatni, mert a magyar bulvársajtó megközelítéséből kiderült anno, hogy nincs mindenki tisztában az impresszionizmus, világméretű képzőművészeti jelentőségével. Van a bulvárfotográfusok között ez a színes, szélesvásznú, viszonylag egy irányba gondolkodó, enyhén bulváragyú forma, akit gyakorlatilag semmilyen kultúrbombával nem lehet lezavarni a celebek-gyerekek-kutyák tengelyről, ami egyfelől nem baj, mert valakinek ezt is kell csinálni, másrészt viszont érdemes azért arra odafigyelni, hogy ne csináljunk fotórovat vezetőt olyanokból, akik nem ismerik fel az olimpiai bajnok magyar sportolókat, nem tudják, hogy ki az aktuális amerikai elnök, és úgy küldik el a fotóriporter kollégát az egyik legjelentősebb budapesti tárlatra, hogy „menj el a Szépművészetibe, mert ott kiállít egy francia festő, valami Monet”.
Monet és barátai, 2003 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)
Azóta már tudom, hogy nem szabad meghökkenni az ilyen jelenségeken, sőt, inkább röhögni kell rajta, mert az egyrészt gyógyító erejű, másrészt meg ha túl komolyan venném a sajtó világát, akkor lehet, hogy még mindig egy napilapnál szaladgálnék kiállítás megnyitókat fényképezni, amit szerintem nem szeretnék már annyira. Bár, ha belegondolok, olyan is volt már, hogy az egész életében kiállítás megnyitókra járkáló török kolléga, bizonyos Burhan Ozbilici úgy nyert év képe díjat a 2017-es Word Press fotó pályázaton, hogy az orra előtt lőtte agyon egy ámokfutó az aktuális kiállítást éppen megnyitó orosz nagykövetet. Erre nyilván azért nem lehet hosszútávú karriert építeni, de kétségkívül jelzi, hogy a fotográfia tényleg a pillanat művészete, és bármikor bármi benne lehet a pakliban.
A címben említett mondatra szerencsére már csak alig ketten-hárman emlékszünk, az ezt kimondó kolléga pedig azon túl, hogy már rég elfelejtette az egészet, azóta az ingatlanpiacon igyekszik megteremteni egzisztenciáját, és ezzel szerintem mindenki jól járt.
Az egészhez csak annyit tudnék hozzátenni, hogy akinek ideje engedi, az nézzen szét mostanság a Magyar Nemzeti Galériában, mert ott éppen kiállít valami Richter…
További érdekes fotókért és történetekért kattints ide>>>
(valami morpho)
hírlevél
