Ha elfogadom azt az axiómát (nem fogadom el), hogy régen minden könnyebb volt, akkor a most következő fotó-logikai láncolat, ha körbeér, a saját farkába harap. Már ha tényleg körbeér, de azért próbáljuk meg! Az az alapállításom, hogy a fényképészek dolga a huszadik század elejétől úgy a 60-as évekig sokkal könnyebb volt, mint manapság. „A fényképezés egyfajta kiáltás, de nem azért, hogy az eredetiséget bizonyítsuk. A fényképezés az élet egyik formája.” Mondta ezt Henri Cartier-Bresson francia fotográfus valamikor a huszadik század 80-es éveiben. Könnyen mondhatta ezt, mert ezt csak a fotósok vették észre, a riportalanyaik viszont nem.
Konkrétan arra gondolok, hogy
az 1920-as, 30-as években, ha kiment egy fotós az utcára embereket fényképezni, akkor nagyjából azt csinált, amit akart, oda ment ahová akart, és akkor, amikor akart.
Ült egy emberke egy párizsi lokálban egy örömlánnyal és annyit fogott fel a neves magyar származású szubdokumentarista fotós Brassaï jelenlétéből, hogy egy fickó a kezében valami izével ott kattog, meg néha csinál valamit valami állvánnyal és aztán eltűnik. Hozzájuk se kellett szólni, ők se szóltak semmit. A kép vagy nem látott napvilágot sehol, vagy ha igen, vajmi kevés esélye volt, hogy ezt a képen szereplők látták, vagy ha mégis, nem indítottak személyiségjogi pert, mert azt sem tudta a korabeli jogrend, hogy mi az.
Ennél még egyszerűbb dolga volt Bressonnak az utcán fotózni a járókelőket vagy a lovászfiút, esetleg a kalapárust, mert senki sem tudta igazán, hogy mit is csinál tulajdonképpen. Az újságokba politikusok meg színésznők képei kerültek, és a zsánerfotósok a szabályok nélküli aranykorban szakmányban gyártották a jobbnál jobb képeket. Amikor André Kertész vagy Munkács Márton egyébként valóban zseniális képeit nézegetjük, akkor senki nem gondol arra, hogy neki nem kellett hosszasan egyeztetni senkivel, vagy rábeszélni a kép alanyát, hogy ugyan már egyezzen bele abba, hogy lefotózhassa, mert ez a kérdés fel sem merült.
Ők csak a kompozícióra és a technikai tudásukra kellett, hogy koncentráljanak, pszichológiai képességekre nem volt szükség.
Aztán a 30-as évek második felétől háborús idők jöttek. Először a spanyol polgárháború, majd a második világháború borzalmai lettek egyre nyilvánvalóbbak a hátországban élők számára, és mindez a haditudósító fényképészeknek volt köszönhető. Csakhogy egy háborúban sem a személyiségi jogokról beszélgetnek a katonákkal a fotósok bevetés közben, ezért ez a kérdés továbbra is homályban maradt. A második világháborút követően, az 50-es, 60-as években, amikor elárasztották a világot a képes magazinok, akkor kezdtek el egyre többen foglalkozni az emberi és egyben a személyiségi jogokkal.
A kamerák egyre nagyobbak és egyre látványosabbak lettek, és már nem lehetett csendben megbújva, a háttérben maradva fényképezni a hétköznapokat. Aztán a 70-es évektől már magánszemélyek is simán beperelték a fotósokat meg az újságokat, ha engedély nélkül hoztak le képeket valakiről. A rendszerváltás utáni Magyarországon az első évtizedben még viszonylag könnyen meg lehetett állapodni valakivel, hogy le akarom fényképezni, mert kéne csinálnom egy illusztrációt a karácsonyi vásárról, de idővel ez egyre nehezebb lett, az emberek egyre gyanakvóbbá váltak, és nem állítom, hogy teljesen alaptalanul, de azt vettem észre, hogy lassan több energia és idő ment el a meggyőzésre, meg a kép „leszervezésére”, mint magára a fényképezésre.
Ez aztán odáig fajult, hogy egy játszótéren sem fényképezhetek le egy gyereket vagy a kutyáját sétáltató lányt, mert biztos valami hátsó szándékom van az egésszel.
Mégis mit gondol, hogy a Vogue címlapján köt ki másnap egy párizsi külvárosból, és nem akarom őt kifizetni? Vagy ha én lefotózom, másnap a The Sun címlapjára kerül egy londoni buszmegállóból? Egyszer rám támadt egy barom Londonban, mert le mertem fényképezni egy buszmegállót, amiben ő is ácsorgott. Alig tudtam szabadulni tőle.
De volt már minden: egy fénykép miatt levakarhatatlan utcagyerek Luxorban vagy kamufelháborodás Rióban, csak azért, mert valaki meglátta nálam a fényképezőgépet, amit éppen nem is használtam. Megmondom őszintén rettenetesen elegem lett az egészből. Azt senki nem érti meg, hogy egyszerűen csak jók a fények, és én a szememből élek, ezért tényleg csak egy jó képet akarok csinálni, mert most olyan a szitu, és nincs mögötte semmi más? Hát mi ez az egész?
Aztán történt valami. Megjelentek a kamerás mobilok, később jött az okostelefon, és mindent megváltoztatott. Újra azt csináltunk, amit akartunk. Úgy éreztem magam, mint Kertészék idejében. Senki nem veszi észre, hogy a villamoson fényképet csinálok, mert gondolhatja azt is, hogy egy videót nézek, olvasok, esetleg játszom valamivel!
A lehetőségek tárháza újra végtelenné vált. Bármilyen témát elérhetek, bárhova magammal vihetem a fényképezőgépet, hiszen úgyis mindenkinek a zsebében van egy.
Tényleg olyan lett a világ, mint a hőskorban, és újra értelmet nyert Bresson mondata: „A fényképezés az élet egyik formája” – egy apróságot kivéve. Bressont nem perelték be, ha lefényképezte a lufiárust, de a manapság engedély nélkül készült kép soha nem jelenhet meg, mert akkora pert akasztanak a nyakamba, hogy ihaj, és simán el is vesztem, aztán fizethetek életem végéig. Ellehetetlenült így a sajtó is, hiszen nem tudok csak úgy csinálni egy képet egy andalgó párról a parkban, mert mi van, ha a hölgy csalja a férjét, aztán már jön is kártérítési igény, és végül én fizetem majd a válóperes ügyvédet.
Hogy messzire ne menjek, gyanítom, mindenki emlékszik a Coldplay július 16‑i, massachusettsi koncertjén történt balhéra. De ha már egy sima illusztrációt sem csinálhatok, akkor hogyan tovább? Az MI lesz a megoldás? A kitalált karakter tuti nem perel be. De ez milyen világot vetít előre? Biztos, hogy kell ez így nekünk? Hogy ez kell nekünk? Egy olyan világ, amiben valódi emberek már nem is lesznek, csak egy csomó virtuális, bakkecskén lovagló vízisiklót szelídítő gumiember?
Shadow, 2012 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Ez itt az egyik első kép, amit mobillal csináltam. Nem is a napokban, hanem még 2012-ben. Nagyon vigyáztam rá, hogy egy olyan képet keressek ehhez a poszthoz, ahol senkinek nem látszik az arca, de kifejezi azt, hogy az emberek nem veszik észre, hogy fotózom őket, és elég az érdekes fényekre figyelnem, mint eleinknek anno. Azért megnézném, hogy Kertész, Brassaï vagy Munkácsi hogyan tudna érvényesülni napjainkban. Vajon a bennük rejlő zsenialitás mennyire tudna a felszínre törni ebben a totálisan túlszabályozott és túlparázott fotográfiai közegben, amit közben az MI frontális támadás alá vett? Na, így ér körbe és harap a saját farkába a poszt elején felvázolt axióma. Legalábbis itt, az én billentyűzetem előtt, a monitoron 2025. október 31-én, Halloweenkor.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Shadow, 2012 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
