Hogy lesz a cuccból limlom, avagy, ha tetszik, lehet fordítva is. Hogy lesz a limlomból cucc? Elképesztő, hogy egy lomtalanítás milyen tűpontosan rá tud világítani arra, hogy igenis van átjárás a haszontalan és a hasznos között, csak meg kell találni a haszontalannak tűnő tárgyakhoz a megfelelő embert. Én például sosem voltam egy gyűjtögető típus, sőt anno komoly vitákba keveredtem apámmal, mert benne erősen jelenvolt a „majcsakjóleszvalamire” faktor, és akkor képtelen voltam meggyőzni arról, hogy a mosógép dobozát nem kell elrakni a padlásra, mert egyrészt egy csomó helyet foglal, másrészt meg úgyis rögtön elfelejti, hogy ott van, ezért pár nap múlva saját hatáskörben kidobtam halkan, észrevétlenül.
Az viszont már egy izgalmasabb kérdés, hogy vannak olyan emberek, akik a lomtalanításokat ünnepnapként kezelik, és nem azért mert végre tök ingyen megszabadulhatnak valami ezer éve útban lévő nagyalakú izétől, hanem mert kimehetnek az utcára kincsekre vadászni.
Hogy kinek mit takar a kincs fogalma, az már persze egy teoretikus kérdés,
és nem is mernék csak úgy belefeledkezni, de az biztos, hogy néha olyan dolgoknak örülnek meg igen nagyon a kincsvadászok, amiről ránézésre azt se tudom, hogy micsoda, azt meg végképp nem, hogy miért csak egy lomtalanításon lehet beszerezni, miért nem lehet megrendelni, teszem azt, a neten?
Egyébként tapasztalataim szerint Nyugat-Európában sokkal nagyobb becsben tartják a lomtalanításokat, mint a kontinens keleti felében, gyanítom azért, mert ott még a szemétnek látszó szemét is értékesebb, mint Albániában. Na igen, a drága izékhez az alkatrész is drágább. Ez még nem magyarázza meg, hogyan kerül a szobabicikli az utcára, de egy időben szobabiciklik és turmixgépek uralták a sztenderd lomtalanítások mesevilágát.
Valamikor az ezredforduló tájékán világszerte nagyon ment a teleshop nevű direktmarketing jelenség. Lényegében abból állt a történet, hogy megvetettek az emberrel egy amúgy tök haszontalan dolgot, amit alapjáraton soha az életben nem vett volna meg, de az előadás meg a termékbemutatónak álcázott reklám olyan ügyesen volt összerakva, hogy – különösen karácsony környékén –
mindenki a potenciális ajándékötleteket látta a mágikus hengerben, a varázslatos turmixgépben, meg a „garantáltan testsúlycsökkentő” szobabicikliben.
A recept mindenhol ugyanaz volt. A képernyőre penderült egy műsorvezetőnek álcázott színészszerű emberke, aki sosem boldogult a zöldségszeleteléssel, sőt, egyszer arra ébredt, hogy végső soron a zöldségszeleteltelés hiánya tehető felelőssé az összes problémájáért a magánéleti válságtól kezdve a munkahelyi stresszen keresztül a benzin világpiaci árának emelkedéséig, sőt ha a szeletelés jobban menne, akkor azt a fél üveg konyakot sem húzná le naponta, úgyhogy hirtelen az asztalra csap és elhatározza, hogy beletanul az aprításba. Na, itt behív a „műsorba” egy sosem látott szakértőt, akinek uborkahámozásból meg paradicsomnyúzásból is nagydoktorija van, és már az óvodában is háztartási robotgép volt a jele, úgyhogy ki más magyarázhatná el mindezt a nézőknek a legnagyobb precizitással, ha nem ő. (Itt tennék egy röpke kitérőt, merthogy sosem tudtam, hogy miért hívják a magyarok robotgépnek a turmixgépet, mert a robot az nekem az R2 meg a C3PO A Star Wars-ból, de ezzel a lendülettel le is zárnám ezt az eszmefuttatást.)
Szóval, addig rágja a „szakértő” a néző agyába, hogy a világ legjobb turmixoló és szeletelő masinája most mindössze 9.999 forint, sőt csak most, csak önöknek a különleges alkalomra való tekintettel (minden alkalom különleges volt) aki vesz egyet, az kap még egyet ajándékba, hogy végül a néző megrendeli az ötszázforintos költségáron legyártott távolkeleti gagyit és az egyiket boldogan ajándékozza karácsonykor a rokonának, akinek így megint kettő lesz, merthogy ő is megvette már ugyanezt.
Olyat is láttam, hogy tök ugyanazt a szeletelő csodagépet ajándékozta egymásnak két családtag,
és amikor kibontották a fa alatt az ajándékot, mindketten azt hitték, hogy véletlenül elcsomagolták a cuccot, amig ki nem derült a kínos valóság, és akkor „igyunk gyorsan valamit erre a nagy ijedtségre” felkiáltással heveny konyakozás keveredett az egészből. Aztán ezek a szupercuccok mind a lomtalanításon végezték. Így került oda ez a bicikli is.
Lomtalanítás (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Ez a kép már vagy tizenöt éve készült, de emlékszem, hogy a szobabringázó forma akkor minden sarkon talált egy ilyen bringát és mindegyiken tekert pár percet, ami annyira kifejezte a fogyasztói társadalom nyomorát, hogy kénytelen voltam lefényképezni. De tök komolyan, több ilyen szobabringa volt kihajítva, mint amennyi elektromos roller hever manapság szerteszét. A csodaszeletelő masinák egy négyzetméterre jutó átlagdarabszámát megbecsülni sem lehetett, de arra emlékszem, hogy aznap gyorsan felugrottam apámhoz, és amíg elment vásárolni, gyorsan kihajítottam a spájzban porosodó féltucat turmixgépet, az ágy alatt heverő, egyszer használt, elektromos, derékfájáscsökkentő, felfújható vákuum ágyat és a gardróbban gubbasztó, soha ki se csomagolt szobabiciklit. Egy halom hely lett hirtelen a lakásban, és még az apám is jobban érezte magát, pedig nem is tudta, hogy mitől. Azóta apám itt hagyott minket, az egész zsibvásár meg átköltözött a netre, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy jelenleg mik a slágertermékek, de ha valahol belefutok egy lomtalanításba, pillanatok alatt ki fog derülni.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Lomtalanítás (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
