Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
A tizenhat éves, lila hajú, mangarajongó Eszter a sármos angoltanárról ábrándozik. Amikor a férfi külföldre költözik, a neten kezd viszonyt a lánnyal. Eszter a suliban az osztálytársai szekálásától szenved, közben pedig próbálja felkarolni a még nála is inkább az osztály perifériáján tengődő Pétert. Online viszonyában a lány egyre messzebbre merészkedik, de elkezd iránta érdeklődni az osztály bikája is. Ezzel a kapcsolattal az osztály is befogadná, de nem biztos, hogy ennek mindenki örül…
magyar thriller, dráma, 96 perc, 2018, forgalmazza: Vertigo Média Kft.
Rengeteg réteget pakoltál egymásra a filmben. Amint az egyiken átrágjuk magunkat, máris ott a másik: internetes zaklatás, iskolai szívatások, tanár-diák szerelem. Utóbbit szinte természetesnek kezeljük, majd mindenki tud rá példát a környezetéből. Számodra melyik volt a legégetőbb?
Leginkább az érdekelt a történetben, hogy milyen tinédzsernek lenni ebben a túltechnicizált világban. Miközben digitális bennszülötteknek szokták nevezni őket – mivel már okostelefonok közé születnek –, ijesztő, hogy mennyire el tudnak veszni ebben a világban.
Technikailag előrébb tartanak, de attól még az érzelmi intelligenciájuk, a pszichéjük és a tapasztalataik nincsenek előrébb, mint ahogyan nekünk voltak tiniként.
Érdekelt, hogy milyen konfliktusba tud keveredni egymással ez a két helyzet. Azt gondolom, ez nagyon erősen 21. századi probléma, amit ez a század termelt ki a digitális eszközökkel – hátha ezzel el lehet csípni valami jellemzőt abból a korból, amiben élünk.
Újdonság itthon a természetesség, ahogy a filmben a technikát használod. Például a képernyő két oldalán chatablakokban beszélgetnek a szereplők.
Nagy adóssága a magyar filmnek, hogy kortárs témával foglalkozzon.
Nem avul majd el hamarabb a film emiatt?
Bizonyos dolgok el fognak avulni. 10-15 év múlva már beköszönt a VR-korszak, és nevetséges lesz, hogy ilyen telefonokkal és így chateltünk. De az alapproblémák érvényesek lesznek később is. Például, hogy milyen szorongató tud lenni a kamaszkor. Vagy ha nem változik meg az oktatási rendszer, és marad a poroszos modell, akkor ugyanezt fogjuk érezni a gimiben is. Értelmezhető, de vicces lesz a film. Lesz egy retró romantikája.
A Remélem…-ben a tiniknek a szülők sem jelentenek biztos hátteret. Ők is elveszettek nemcsak a digitális világban, de a párkapcsolatokban is.
Azért, mert közben a mozi arról is szeretne szólni, hogy semmiképp se ítéljünk el egy ilyen helyzetbe került embert, aki a történetünkben zaklatóvá válik. A környezetében lévők sincsenek a helyzet magaslatán. Az is célom volt, hogy olyan szülőket tegyek köréjük, akik nem alkoholisták, nem követnek el családon belüli erőszakot, nem hanyagolják el a gyerekeket. A Rezes Judit által alakított karakternek vannak suta mondatai, de próbálkozik. Közben azt sem vethetjük a szemére, hogy itt van egy fiatal nő, egyedül neveli a lányát, miért ne akarhatna magának saját karriert, párkapcsolatot. Ebből villantunk fel valamennyit.
Azt is látni kell, hogy tinédzserkorban előfordul, akármennyire próbálkozik a szülő, a gyerek olyan lelkiállapotban van, hogy nem szeretne mondani semmit sem. Szokták tanácsolni, hogy ki kell alakuljon a szülő és a gyerek között a bizalom, és akkor minden rendben lesz. Értem. De van olyan, amikor a gyerek azt mondja, hogy hagyjál már békén, nem akarom neked elmondani. És akármennyire is szeretnék törekedni a bizalomra – nekem nincs tinédzserkorú gyerekem –, nem mindig egyszerű áttörni ezeket a falakat.
Látszólagos ellentmondása ellenére tökéletesen működik a társadalmi problémák felvetése egy thriller keretében.
Azt szerettem volna, hogy nyugtalanító érzéssel jöjjön ki a néző, hogy azt érezze, hogy ez egy nagyon kemény és komoly probléma. Ez egy kemény világ, és jelen pillanatban, 2018-ban nincsen megnyugtató megoldás. Mert
az nem megnyugtató megoldás, hogy ha már megtörtént a baj, akkor jön a rendőrség, és lefolytat egy eljárást, vagy az iskola teszi ugyanezt. És akkor mi van? Ezek a lelkek attól már megsérültek. Mind a két emberé – vagy háromé.
Megmenthető volna az osztály perifériáján tengődő Péter?
Azt remélem, a filmből világosan látszik, hogy ő nem eredendően gonosz. Az alapvető szándék az volt, hogy azt lássuk, a civilizációnk, vagyis mi termeljük ki ezeket a jelenségeket. Péter egyszerűen olyan kutyaszorítóba kerül, ami aztán rossz lépésekre kényszeríti, mikor már beszűkült tudatállapotban a szobájában vegetál. Az alkatából, természetéből és abból adódóan, ahogy kinéz, ebben a tinédzserkori hierarchikus betagozódásban nagyon rossz pozícióba kerül már az elejétől. Egyszerűen attól, hogy ő ilyen: nehezebben kommunikál, zavartabb figura.
Ahogy halad a történet, egyre nehezebben védhető dolgokat tesz.
A vége felé egyre nehezebb vele azonosulni. Átlép egy határt, olyan lépéseket tesz, amik azok számára, akik nem szoktak ilyeneket elkövetni, végzetes választóvonal. Ez az, ami már vállalhatatlan, de ezek a lépések megtörténnek. Azt az utat szeretném ábrázolni, hogy honnan hova jut el.
Montrealban a vetítés után egy 20 év körüli lány elmesélte, hogy sokszor nagyon feszélyezve érezte magát, amikor Pétert nézte, mert ő is ugyanezeket a dolgokat csinálta, és kellemetlen volt szembesülnie vele. (Nyilván nem jutott el bizonyos pontig.) Ezek a kis kockák rakódnak egymásra, ha észnél vagyok, akkor meghúzom a határt, ha nem, akkor nem.