Az elmúlt években több nagyszerű fotókiállításnak is otthont adtak a Ludwig termei. Az egyéni életművek közül Martin Munkácsi, Robert Capa, Moholy-Nagy László magyar származású fotósok mellett Anton Corbijn képeit is megcsodálhatták az érdeklődők. Ezt a sort folytatja a Robert Mapplethorpe (1946-1989) alkotásaiból készült kiállítás. A Ludwig Múzeum kiállítási rendjében egyre hangsúlyosabb szerepet kapó fotográfiai jelenlét okáról a megnyitót megelőző sajtótájékoztatón Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum igazgatója beszélt. Mint elmondta két oka van a fotográfia markánsabb megjelenésének a múzeumban. Az egyik, hogy a 20. század fotográfiatörténete nem elképzelhető a magyar fényképészek nélkül. Ez indokolta a fent említett világhírű magyar művészek bemutatását, mert bár nemzetközi szinten hivatkozási alapot jelentenek műveik, itthon kevésbé volt ismert munkásságuk. A másik ok, hogy a műfaj megítélése nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben, a fotók múzeumi megjelenése pedig tovább segíti ezt a pozitív változást, amelyhez a Ludwig Múzeum is hozzá kíván járulni.
Egy pálya kezdete
Az ír-angol családba született Mapplethorpe kezdetben nem fotósnak készült. A Pratt Institute-ban végezte művészeti tanulmányait 1963 és 1970 között, de ekkor még festészettel és szobrászattal foglalkozott. Első munkái is assemblage-ok voltak, amelyeket újságokból kivágott képekből készített. Végül ez vitte a fotózás irányába, amit egy Polaroid SX-70 kamerával kezdett el. A Pratt Institute-nak a művészi képzésen kívül, még egy fontos dolgot köszönhetett: Patti Smith-t. A punk keresztanyjaként emlegetett költő-énekesnő volt az, aki akkor is hitt benne, amikor még senki nem látta képei jelentőségét. Ez a hit és szeretet pedig akkor sem változott meg, amikor Mapplethorpe szexuális érdeklődése a férfiak felé fordult és szakított Smith-el. Patti Smith egy interjúban élete legfontosabb művészének nevezte Mapplethorpe-t. Különleges kapcsolatukat jól mutatják Judy Linn róluk készített fotói és Mapplethorpe számtalan képe, amin Patti Smith ezer arcát örökítette meg a vad lázadótól egészen a kiszolgáltatott nőig.
"A váratlant keresem, azokat a dolgokat, amiket még sosem láttam."
Ezen fotók révén tökéletesítette Mapplethorpe portré-stílusát. A sikerült portrék pedig nem csak művészi, hanem szakmai előrelépést is hoztak számára: állandó fotósa lett Andy Warhol Interview című magazinjának. Életművének egyértelműen a portrék a legmeghatározóbb darabjai, sőt sokszor aktjai is inkább portrénak hatnak, azonban klasszikus értelemben vett portrét is rengeteget készített. Modelljei között találunk híres színészeket, mint Donald Sutherland, Udo Kier vagy Isabella Rossellini, a New York-i elit tagjait, híres művészeket, zenészeket Iggy Popptól David Hockney-n, Debbie Harry-n és Grace Joneson át egészen Andy Warholig. És a világ első női testépítőjét, Lisa Lyont, ahogy férfi modelleket és a meleg szado-mazo szubkultúra ismert, avagy teljesen ismeretlen tagjait.
Már 1989-ben botrányba fulladt a washingtoni Corcoran Galériába tervezett Mapplethorpe-tárlat, ahol a kiállítási anyag hét fotót tartalmazó X portfolio című részét obszcénnak minősítették a hatóságok. Kétségtelen tény, hogy Mapplethorpe képei nem finomkodnak, ha szexualitásról van szó, célja azonban nem a polgárpukkasztás volt, hanem a valóság új, eddig nem ismert szeletének a bemutatása, művészileg tökéletes formában. Ahogy maga mondta egy helyütt, "nem szeretem a sokkoló szót. Én a váratlant keresem, azokat a dolgokat, amiket még sosem láttam." Míg képeiről így nyilatkozott: "A tökéletesség azt jelenti, hogy semmi nem kérdőjeleződik meg a képen. Van néhány képem, amelyeken tényleg nem lehet azt a levelet vagy azt a kezet elmozdítani. Ott vannak, ahol lenniük kell. (...) Egyszerűen nem megkérdőjelezhető. A legjobb képeim esetében nincs kérdés ‒ a mű van." A kiállításon a portrék, korai Polaroidok, aktok és virágcsendéletek mellett az említett Portfolio X-ből is láthatnak műveket, így maguk is eldönthetik, hogy puszta szexualitásról van szó vagy az érzékiség megörökítésének egy kétségkívül rendhagyó, de maximálisan művészi formájáról.
A hős vajon ki
A Mapplethorpe-kiállításnál látványában mindenképpen visszafogottabb A hős, a hősnő és a szerző című tárlat, ez azonban nem azt jelenti hogy ne feszegetne határokat, még ha nem szexuális határokról van is szó. A kiállítás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből merít azon kurátori koncepció mentén, hogy a három, címben említett szerep miként érhető tetten a kiállított művek esetében. Alapvető kérdés, hogy vannak-e még hősök (és persze hősnők), és ha igen, mik az ismérveik? És vajon ki a művész, ő lenne a szerző? A helyzet nehézségét és játék-lehetőségeit jól mutatja Nagy Kriszta Kortárs festőművész vagyok (1998) című képe, amelyen Nagy Kriszta látható fehérneműben, modelleket idéző beállításban, így válva egy személyben hősnővé és szerzővé. És hogy miként kapcsolja össze a két tárlatot Andy Warhol? Míg a Mapplethorpe kiállításon a róla készült portrét, addig ezen a kiállításon az ő Single Elvis című, művét láthatják, így nem csak A hős, a hősnő és a szerző című kiállításon belül nyílik lehetőség a három szerep értelmezésére, hanem egy nagyobb perspektívában is, s e játék elkezdéséhez kiváló apropó ez a véletlen egybeesés.
hírlevél
