Nemes Anna, a Várfok Galéria állandó művészkörének legfiatalabb alkotója, 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, a mestere Bukta Imre volt. Festményein a finom rétegződésű, absztrakt festékfoltok és a figuratív ábrázolás lépnek különleges, teljesen egyedi dialógusba. Jelenleg doktorandusz hallgató az MKE-en, valamint filmezéssel is foglalkozik. Csuja Lászlóval közös filmje, a Szelíd világpremierje, első magyar nagyjátékfilmként, a Sundance Filmfesztivál versenyprogramjában volt. Festményei jelentős magyar és külföldi magángyűjtemények mellett a krakkói MOCAK Kortárs Képzőművészeti Múzeum gyűjteményét is gazdagítják. Nemes Annával a Várfok Galériában, a nagyméretű vásznakat felsorakoztató Massza-sorozat képei előtt beszélgettünk.

Nemes Anna: Egyszerű bonyolult (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Mennyi idő alatt készült el a kiállítás központi anyaga, a Massza-sorozat?

Két hónap megfeszített munka áll a képek mögött, de egy sokkal hosszabb folyamat eredményei, nem a semmiből jöttek. Nagyjából tudtam, hogy mit akarok, bár nem voltak elképzeléseim arról, hogy pontosan mennyi kép készül majd el és arról sem, hogy milyen kompozíciókban és megfogalmazásmódokban. Először a kisebb képeken kezdtem el keresgélni, aztán ahogy telt az idő egyre több kérdést és lehetőséget fedeztem fel. Ezek már igényelték az egészalakos kompozíciókat. Aztán jöttek a többalakos kompozíciók, hogy minél nagyobb felületeken foglalkozhassak a vizuális kérdéseimmel. Ilyen értelemben ez egy organikus folyamat volt, aminek az utolsó két hónapja volt a nagy hajrá.

Nemes Anna: Nem is tudja (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Milyen vizuális kérdések foglalkoztatnak?

Az évek során némileg változtattam a technikámon, és bővítettem az akvarelltechnikát új festékanyagok bevonásával, így sokkal többféle karakterű absztrakt folt tud létrejönni a képeimen. Ez a többféleség több lehetőséget vet fel. Ezeket a karakterisztikákat nevezem tulajdonképpen vizuális kérdéseknek. Valójában lehetőségekről van szó.

Vegyes technikával dolgozol, olajjal, akrillal, az emberformájú alakjaid mégis erősen akvarellszerűek. Ezt hogyan tudtad megőrizni?

Eleinte akvarell technikával dolgozom a fekvő vásznakon, ilyenkor az történik velük, amit az akvarell tud. Utána, amikor felkerülnek a falra, és vizsgálni kezdem a foltokban rejlő kompozíciós lehetőségeket, akkor a figurákról készített fotóimat kezdem el használni. Hol realisztikusabban, hol kevésbé realisztikusan visszaadom a figurán rejlő részleteket, annak érdekében, hogy ezek a foltok a kompozíció részévé váljanak.

Nemes Anna: Massza IV. (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Azt olvasni rólad, hogy ecset nélkül dolgozol, de a képeiden látható kéz- és lábfejek mást mutatnak.

Régen, a színes képeimnél valóban nem használtam ecsetet, de most már igen, különösen, amikor a füleket, és az említett kéz- és lábfejeket festem. A nagy egészet szolgálja ez is, de azért igyekszem, hogy ne hagyjak ecsetnyomokat, gesztusokat a képen. Sokszor egészen világosan ott vannak, máskor inkább sejtésszerűek, ezt mindig az összkép határozza meg.

Színházszerű, erőteljes mozdulatok fedezhetők fel a többalakos képeiden.

Igen, ezek valóban erős mozdulatok, bár igyekszem úgy kiválasztani őket, hogy ne legyen egyértelmű a jelentésük és ne utaljanak konkrét érzelemre vagy állapotra. Amikor magát a mozdulatot kiválasztom, tehát a fotót, amit meg fogok festeni, nem gondolkodom a mozdulat jelentésén. Mindig azt nézem rajtuk, hogy mekkora felületet ad össze a két figura. Az általuk kiadott formáról kell eldöntenem, hogy kellemes-e a számomra, vagy sem. Ilyenkor szinte homályosan látok, tudatosan megfeledkezem a kép tartalmáról.

A fotókat te készíted?

Igen, elsősorban én vagyok a modell, vagyis sokszor festem meg magamat és a hozzám közel álló embereket. Többszáz fotót készítek távkioldóval magunkról, ahogyan lassan mozgunk a különböző pózokban, sokszor egymáshoz érve. Ilyenkor nem is látom, hogy pontosan mit fotózok. Aztán átrostálom a képeket és tényleg gondolkodás nélkül választok belőlük olyanokat, amikkel később még foglalkozni szeretnék.

Nemes Anna: Massza I. (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Úgy látom, hogy egyre nagyobb méretű képeket festesz. Miért?

Igen, és remélem, hogy még nagyobbakat is fogok tudni készíteni majd! Már két figurában is nagyon sok minden benne van, de kifejezetten érdekelne még több figura is. Azon gondolkodom, ha növelni tudnám a számukat még hangsúlyosabb „masszát” tudnék létrehozni, és az még kevésbé lenne személyes, narratív, olvasható. Akkor tényleg csak a kezek-lábak összevisszasága lenne, és megszűnne teljesen a szituáció-jelleg.

Ebben segít a fekete-fehér színhasználat is?

Kétségtelen, hogy a színeknek van pszichológiája, de praktikus is a fekete-fehér, vagyis a monokróm használata, mert én ebben a redukciós szituációban sokkal szabadabban tudok mozogni. Ez a színhasználat tudja megadni azt a szabadságot, hogy csak a formákra, a felületekre figyeljek, és ne zavarjanak be a színek által nyújtott újabb problémák.

A körülöttünk lévő világot mennyire zárod ki a munka során?

Mivel én is ennek a világnak vagyok a része, van fülem, szemem, tehát érzékelem, ami körülöttünk történik és rám is hatással van. Tudatosan mégsem foglalkozom ezzel amikor képeket hozok létre. Nyilvánvalóan, jól érezhetően ott van a világ hangulata valahol a képeken, de nem próbálok állításokat tenni és nem próbálom feldolgozni ezeket az eseményeket a festményeim által.

Nemes Anna: Massza III. (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Az új képeiden csak távoli asszociációt érzek a testépítős-korszakoddal, jól látom?

Tényleg nagyon-nagyon sokféleképpen jártam körbe a testépítő emberek világát, próbáltam mélységeiben megismerni őket. Talán a létállapotok megélése értelmében köszönnek vissza ezeken a képeken is. Hiszen a testépítés olyan különleges létállapot, amit nagyon nehéz elképzelnünk. Különlegesnek tűnhet a szemünkben, de inkább furcsának tartják sokan. Elég hamar rádöbbentem arra, hogy a testépítők semmiben nem különböznek egy művésztől.

Erről szól a hamarosan mozikba kerülő, Csuja Lászlóval közösen készített filmetek, a Szelíd is.

Igen, ezt az univerzumot próbáltuk megmutatni, és az embert, aki ebben létezik. A mai testépítők bizonyos értelemben aszkéták, a régi bolyongó szerzetesekre is asszociálhatunk róluk. Az edzés monoton ritmusa szinte rituális szertartás. Ahogy az életük minden apró részletét kontroll alatt tartják és rengeteg dologról lemondanak az egy az egyben aszketizmus. Csak a mosolygó, csillogó fotóikról nem látszik, hogy valójában az élet és a halál küszöbén állnak. Egy testépítő verseny backstage-e úgy néz ki, mint egy menekülttábor, polifoamokon fekvő, félájult emberekkel.

Csonka Eszter a Szelíd c. film jelenetében rendező: Csuja László, Nemes Anna (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Dokumentumfilmet is készítettél a témában, hol tart most a Szép szörny?

Éppen most készült el a dcp belőle. Azzal a filmmel is nagyon régóta foglalkozom, mert sajnos hajlamos vagyok lassan dolgozni, 5-6-7 év simán elrepült közben. Ráadásul az elmúlt három évem olyan tömény és megpróbáltató volt, mintha a fél életem lett volna.

Harmadéves vagy az MKE doktori képzésén, ahol tanítasz is. Mi a témád?

Eredetileg az undorral kezdtem el foglalkozni. Nagyon jó terepnek érzem, mert ezen keresztül lehet beszélni eszmetörténetről, lélektanról, tulajdonképpen mindenről, és nagyon személyes is. A művészetem kapcsán is gyakran felmerül az a kifejezés, hogy undorító vagy iszonytató, taszító, rémisztő. Tanítani meg nagyon szeretek: örömmel tölt el, amikor látom, hogy fejlődnek a tanítványaim, ha segíteni tudok nekik előrébb lépni, kibontakozni. Baromi jó élmény köztük lenni, figyelni rájuk, átadni dolgokat.

Fejléckép: Nemes Anna, portré / fotó: Várfok Galéria