A Láthatatlan kiállításon szóba elegyedtem csoportvezetőmmel, aki hihetetlen őszintén beszélt magáról. Nemcsak arról, milyen nehézségekkel kell nap mint nap megküzdenie vakként, de arról is, milyen magánéleti problémái vannak, vagy épp hogyan és miért szakított szerelmével. Megkérdeztem, milyen reakciók vagy viselkedés zavarja a legjobban, amikor épp tömegközlekedik, vagy az utcán sétál: azt mondta, nem az, ha nem segítenek neki, hanem az, amikor valaki mindenáron segíteni akar, de rosszul. Kérdés vagy megszólítás nélkül, hirtelen belekarolnak, hogy felsegítsék a buszra, vagy a semmiből megrángatva próbálják átvezetni őt a kereszteződésen. Tudja, hogy nem rossz szándékból teszik, de az ilyenek inkább ártanak, mint használnak, hiszen ő nem látja, hogy ki az, aki hozzá ér, és mit akar tőle. Nem arról van tehát szó, hogy rossz néven veszi a segítséget, hanem hogy az emberek sokszor nem tudják, hogyan segíthetnek:

Ez a beszélgetés jutott eszembe a TASZ és az Önállóan lakni - közösségben élni csoport közös kiállításán járva: hogy sajnos sok esetben valóban nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk egy fogyatékkal élő embertársunkhoz. Ha ugyanis valaki kerekesszékes - vagy épp vak, esetleg siket -, azzal automatikusan egy szűk kategóriába zárjuk őt a fejünkben, és elkönyveljük valamilyennek: legtöbbször betegnek, szegénynek, vagy valami hasonlónak. Pedig egy kerekesszékes ugyanolyan életet él, mint mindenki más: bevásárol, közlekedik, bulizik, ismerkedik, kirándul és dolgozik. Így viszont sokkal ritkábban találkozunk velük, vagy ha mégis, akkor is inkább elnézünk, vagy alig vesszük észre őket - ez ugyanis nem illik bele abba a képbe, amit egy kerekesszékesről kialakítunk magunkban. Az első lépés ezért az, hogy kitekintsünk, és megnézzük, mi rejlik valójában ezekben a skatulyákban - ismerjük meg azokat az embereket, akiket ilyen skatulyákba zártunk. Amint a projekt egyik résztvevője a 24.hu-nak elmondta, számukra is ez volt az első lépés, kitekinteni a buborékból, vagy legalább letörölni az oldalát.

A Nem nagyon bírjuk egymást a falakkal című kiállítás fiatal képzőművészek és kerekesszékesek együttműködésének az eredménye. A párosok egyfajta rapidrandis ismerkedéssel alakultak ki, aztán pedig együtt dolgoztak projektjeiken, melynek célja nemcsak az volt, hogy bemutassák, milyen ma kerekesszékesként Magyarországon élni, hanem az is, hogy megtapasztalják, milyen együttműködni valakivel, aki teljesen eltérő életkörülmények között él. A kiállításon fotók, videók mutatják be ezeket a két ember között kialakult párbeszédeket - és remélhetőleg többeket ösztönöznek majd arra, hogy maguk is segítsenek a fogyatékkal élő társaikon - például az Önállóan lakni - közösségben élni csoport segítségével.