A Berlin–Budapest járat földet ér, az emberek pedig szedelőzködnek, hogy elhagyják a repülőgépet. Ám a sor nem halad olyan gyorsan, mint azt két utas szeretné, zsörtölődni kezdenek, és megállapodnak, hogy amint leszállnak, panaszt fognak tenni. Mindezt pedig végighallgatja egy tízéves kisfiú, aki éppen most költözik haza Németországból Magyarországra, és már lényegében az első percben szembesül a jól ismert, sajátos kelet-európai frusztrált pesszimizmussal. Ezzel a kissé talán sztereotip képpel kezdődik Szimler Bálint új filmje, a Locarnóban díjazott Fekete pont.

A szóban forgó kisfiúról, Palkóról (Paul Mátis) tulajdonképpen keveset tudunk, de elsősorban az ő szemszögén keresztül szembesülünk a magyar oktatási rendszer sajátosságaival: innentől kezdve ugyanis a történet kizárólag az intézményben zajlik, az általános iskolát sohasem hagyjuk el. Palkó, eleinte úgy tűnik, talál magának néhány barátot, ám beilleszkedése nem problémamentes: nehezen viseli azt, amit az alkotók a szinopszisukban „házmesterkultúrának” neveznek. Értetlenül szemléli az elavult, ma már csak kiüresedett megszokásként működő szabályokat, megszeppen a tanárok fegyelmezésen és büntetésen alapuló pedagógiai módszereitől, na és persze a magyar nyelv is problémákat jelent számára. Rövidesen ezért nemcsak osztálytársai, hanem a tanárok célpontjává is válik, mondván, mindig vele van a gond.

Jelenet a Fekete pont című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A történet másik főhőse Juci néni (Mészöly Anna), aki helyettesként átveszi Palkó osztályát. A pályakezdő tanár ugyancsak nehezen tud azonosulni a vezetőség és kollégái által képviselt, ma már elavultnak ható nézetekkel, a merev, rugalmatlan tanmenettel. Éppen ezért óráin újfajta, élményalapú módszereket próbál alkalmazni, hogy kissé felrázza az örökké fáradt, folyton unatkozó, minden tantárgyat gyűlölő diákokat, de ezt a tanári kar, sőt a szülők sem nézik jó szemmel. Ő az egyetlen, aki megérti Palkót, és megpróbálja pártfogásába venni, megvédeni –

Szimler Bálint története szinte már súrolja a szerzői film határát, a Fekete pont ugyanis erősen szubjektív, a vásznon sokunk személyes élményei elevenedhetnek meg mindazokról a felnőttként már kevésbé érthető szabályokról, amelyeknek gyerekként természetszerűen engedelmeskedtünk az iskolában. A rendező egyértelműen a konzervatív, tényalapú, „poroszos” oktatási modell kritikusaként lép fel, szinte minden egyes jelenetben a tanárok és diákok közt feszülő hatalmi viszony fogalmazódik meg implicit és explicit módon egyaránt, emellett jelzi napjaink egyik legfőbb problémáját, a pedagógushiányt is. A szubjektív jelzőt ennek fényében is használom:

mint például olyan remek közelmúltbéli magyar filmekben, mint a Háromezer számozott darab, a Nyersanyag vagy a Magyarázat mindenre. A rendező célja, hogy egyértelműen rámutasson, a magyar oktatásban tapasztalható jelenségek egy korszerűtlen, működésképtelen, hovatovább: káros rendszer tünetei, amik benne – és minden bizonnyal sokakban – rossz emlékeket hagytak.

Jelenet a Fekete pont című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A film persze szubjektív abban az értelemben is, hogy az eseményeket jelentős részben Palkó vagy Juci néni szemszögén keresztül ismerhetjük meg, a cselekményvezetés és a kamerahasználat arra késztet minket, hogy velük azonosuljunk a legtöbb helyzetben. Erre az érzelmi bevonódásra pedig szükség is van, hogy létrejöhessen az a különlegesen groteszk esztétikai minőség, ami minden bizonnyal az alkotók fő szándéka volt: hogy nevessünk azon, amin nem szeretnénk.

Ügyesen megvezetnek minket ugyanis: a Rév Marcell munkáját dicsérő realista képi világ egyértelműen az európai szociális drámák hangulatát tárja elénk, és ezzel mintegy elleplezik, hogy szándékuk egész más. E sorok írójának legalábbis kellett egy jó félóra, míg rájött:

Merthogy a történet túlnyomó részében nevetnünk kell, elsősorban a tanári kar rendkívül abszurd karakterein, akik afféle pedagóguscsinovnyikokként önként, szinte vakon engedelmeskednek a sok-sok évtizede megszilárdult tanári szerep követelményeinek, és minden felelősséget igyekeznek ellökni maguktól. Karakterei első ránézésre ugyanakkor mégis hús-vér alakoknak tűnnek, talán a testnevelő és a technikatanár alakját leszámítva egyikük sincs jelentősen felnagyítva, túlrajzolva. Ez minden bizonnyal Fátyol Hermina casting director és Holczer Sára casting munkatárs munkáját is dicséri, aki egészen kiváló szereplőgárdát állított össze ehhez a filmhez. Szó szerint minden egyes színész, a legjelentéktelenebb mellékszereplő is ijesztően hitelesen játszik.

Jelenet a Fekete pont című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A film ugyanakkor megpróbál időnként valóban szociális drámává válni, több-kevesebb sikerrel. A cselekmény egy pontján már fegyelmi eljárás indul Palkó ellen egy ártalmatlan diákcsíny miatt. A fiú kálváriája erre a nehezen komolyan vehető ügyre fűződik fel – egy fegyelmi eljáráshoz érzésem szerint több kell, mint egy trágár szóvicc –, az önértékelési zavaros, agresszív testnevelő tanár viszont ezután rászáll a gyerekre, és egy alkalommal meg is üti Palkót. A történet itt válik véresen komollyá. Csakhogy továbbra is az iskolában maradunk. Azzal, hogy Palkót kizárólag az iskolában látjuk, a történet valóságreferenciája némileg csorbul. Nem ismerjük meg például azt, mit szólnak mindehhez a szülők, egyáltalán tudnak-e róla. Nem ismerjük, Palkó milyen körülmények között él, miről beszélget a családjával, szülei megfelelően reagálnak-e az iskola visszajelzéseire. Olyan érzésünk támadhat, mintha a probléma valójában két felet érintene csak, az iskolát és a diákot. Ahogy arról sem kapunk képet, Berlinben milyen körülmények között tanult, hogy mihez képest érzi rendkívül rossznak a magyar oktatást.

Hogy Szimler fenntarthassa kritikus és ironikus hozzáállását, a tanárokat még a szélsőséges és már közel sem komikus helyzetekben is ostoba, szűklátókörű, komolytalan emberként kénytelen ábrázolni. A tanári karban – de talán a teljes intézményben – látszólag mindössze két normális ember van, Juci néni mellett még egyetlen tanárral találkozunk, aki nem lel örömöt a gyerekek módszeres büntetésében, de persze őt is hamar kirúgják, politikai okokból.

Jelenet a Fekete pont című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Kevésbé sikerültnek érzem Juci néni szálát is, aki azon túl, hogy pozitív hősként jelenik meg, egyfajta új, modern pedagógiai hozzáállást és erkölcsi magatartást is képvisel – ennek a szerepnek azonban sajnos nem igazán felel meg. A nő ugyanis, miután szemtanúja annak, hogy a testnevelő tanár megüti Palkót, simán elsétál, hetekig töpreng, végül még töpreng egy kicsit, majd ismét elsétál. A filmnek ezen pontján válik sterillé a történet, pedig ez az a pillanat, amikor a két, meglehetősen passzív főszereplő közül az egyik aktívvá válhatna – az, akinek a dolga is lenne egyébként –, a nő azonban lényegében nem tesz semmit, egyetlen kis konfliktust leszámítva szótlanul csóválja a fejét, és elfojtja haragját. Az alkotók valószínűleg arra próbálnak rávilágítani, hogy egy óriási, megkövesedett gépezettel szemben egyetlen ember teljesen eszköztelen, és ebben valószínűleg van is igazság. De mindez egy olyan filmben történik, amely lényegében arra épül, hogy az iskolában semmi, de tényleg semmi nem működik már megfelelően. Éppen ezért

Csakhogy Juci néni legfeljebb a sajnálatát képes a fiúnak felajánlani a történetben. 

A Fekete pont érzésem szerint a fenti okok miatt akkor veszíti el az – egyébként impozáns – erejét, amikor megpróbál kilépni a szatíra korlátai közül: ehhez ugyanis fel kellene rúgnia mindazokat a kereteket, amelyeket kiépített az abszurd szituációkhoz. A bonyodalmak mondvacsináltnak tűnnek, Juci néni hirtelen már nem példakép, az épphogy csak torzan ábrázolt tanárok pedig többé nem komikusak, csak hiteltelenek. És ez annak ellenére van így, hogy valódi és súlyos problémákról van szó. Beszédes, hogy a legemlékezetesebb jelenet egy teljesen mellékes karakterhez fűződik – valakihez, aki a történeten kívülről jelenik meg –, egy nehéz sorsú szülőhöz, aki az osztálypénz kapcsán keveredik vitába a többi szülővel. Talán az egyetlen momentum a két óra során, amikor az irónián valóban felülkerekedik a dráma. Tragikusan reális, szépen megírt jelenet.

Jelenet a Fekete pont című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Mindezek a forgatókönyv problémái, de közel sem arról van szó, hogy Szimlernek ne lenne jó érzéke egyébként a történetmeséléshez. A cselekmény gondolatiságát például két remek motívummal domborítja ki: az egyik az ablakhoz kényszeresen nekiütődő rovar képe, amely képtelen kijutni a szabadba az üvegen keresztül. A másik pedig szintén egy ablak, amely anyagfáradás miatt a film elején nemes egyszerűséggel keretestől kizuhan az épületből – a problémát pedig egy egész tanév alatt nem sikerül orvosolni, az iskolának ugyanis nincs rá pénze. A rendező talán ezekkel az apró gesztusokkal jelzi: bár nevet a tanárokon,

Kiúttalanság és anyagfáradás: talán a legszebb kulcsfogalmak, amelyeken keresztül megérthető, mi történik az alkotók szerint az oktatásban. Kis darabkák vagyunk egy gépezetben, fáradunk, de már megszoktuk, és lassan jó is így nekünk – nagyjából e gondolatokkal zárul a történet. Feloldás, nagy végkifejlet, fordulat, reménysugár az alagút végén nincs. Minden marad úgy, ahogy most van, tetszik vagy sem.

Mindent egybevetve a Fekete pont vitathatatlanul egy tehetséges rendező keze nyomát viseli magán, a fentebb leírtak ellenére is egy szórakoztató, jól kivitelezett moziról van szó, amelyet például a cselekmény felénél egy rendkívül látványos, szinte álomszerű jelenet is emlékezetessé tesz. Biztos vagyok benne, hogy a tűzforró napsütésben megrendezett, kínkeservesen elnyújtott évnyitó, a hamisan csengő Szózat, az ehetetlen menzás ételek látványa több generáció ma már szürreálisnak ható iskolai élményeit adja vissza, és ezért sokan fogják szeretni ezt a történetet. Meglehet, a saját maga által kitűzött célokat nem feltétlenül sikerül megugrania – már amennyiben az alkotók oktatásügyi és társadalmi látleletnek is szánták a filmet –, de így is jócskán kiemelkedik a magyar produkciók sorából.

Fejléckép: Jelenet a Fekete pont című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)