- Miért éppen a képregény és a karikatúra? A rajzos múlt miatt?

- Részben igen, abszolút közel állt hozzám a dolog. A gyűjtés egyszerűen kezdett olyan méreteket ölteni, hogy felmerült bennem, hogy korrekt lenne megosztani mindezt másokkal is, nem csak ülni a gyűjteményen. Így jött az ötlet, hogy csinálni kellene egy karikatúra- és képregény-múzeumot.

- A gyűjtés hogyan kezdődött?

- Elkezdtem végigjárni az általam nagyra tartott karikaturista- és képregény-alkotókat. Először csak hogy személyesen megismerjem őket, aztán ha már ott voltam, megpróbáltam szerezni, venni, sírni, cserélni rajzokat - és így tovább.

- Ez akkor egy tudatos dolog volt?

- Hogy is mondjam, ez körülbelül olyan, mint amit Márquez írt valamelyik regényében - "Sergio egyszer csak anyaszült meztelenre vetkőzött és beugrott a kaktuszok közé. Mikor magához tért, megkérdeztük, miért csinálta - hát adott pillanatban jó ötletnek tűnt, válaszolta". Szóval valahogy így nézett ki ez a dolog - az adott pillanatban jó ötletnek tűnt a Niagarán gumimatracon evezni, aztán így vrumm, magával rántja az embert a dolog, és a rabja lesz.

- Most nyílt meg négy alkotó közreműködésével az új kiállításotok, a The Last Minits. Hogyan valósult meg?

- Valahogy úgy éreztük a kollégámmal - Benkő Zsuzsival, aki vezeti a galériát, - hogy most valami street arthoz vagy hendikeppes művészethez kötődő kiállítást kellene csinálni, valami kortársat összerántani.  Arra gondoltunk, összehozzuk ezt a négy ürgét, akik egyébként ismerik egymást - tehát vélhetőleg harmonikusan tudnak együtt dolgozni. Aztán közös gondolkozás és bambizás közben eljutottunk odáig, hogy egy olyan melón dolgoznának, ami nem egyszerűen közös, hanem folyamatosan változó. Csináltak együtt négy figurát, ami kis négyzetekre lett felosztva. Ezeknek a hátára tépőzárat raktak, így összevissza variálhat az úri közönség - gyakorlatilag ez egy művészeti Rubik kocka.

- Nyilatkoztad régebben, hogy a képregény és a karikatúra műfajának elismertetése itthon az egyik célja a kArtonnak. Ezt sikerült elérni?

- Bizonyos fokig igen. Mi nem csak karikatúra- és képregény-múzeum vagyunk. Eredetileg két egymás mellett létező és funkcionáló helyet terveztünk, ez aztán végül egyre korlátozódott. Az egyik a karikatúra és képregény múzeum, a másik pedig egy kortárs galéria lett volna. Na most az utóbbira két okból volt szükség. Egyrészt, mert ugyanolyan becsípődésem ez is, mint a másik kettő - ugyanolyan elkötelezettséget érzek a kortárs iránt is. A szimbiózis pedig azért egy fontos dolog, mert ha mi egy mértékadó kortárs galéria vagyunk - vagy szeretnénk lenni, reméljük, hogy ez sikerült is, - akkor a nálunk kiállított karikatúra és képregény tárgyú művek hasonló rangra emelkedhetnek. Magyarán ha úgy törődünk ezekkel a műfajokkal, ahogyan azt a magas művészettel tenni szokták, akkor előbb-utóbb ezeket is elismerik annak. Ami azért vicces, mert a magyar karikaturisták közül öt például benne van a halhatatlanok panteonjában a bázeli karikatúra múzeumban.

- Mi lehet az oka akkor annak, hogy itthon mégis lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy mindez elismert legyen?

- Részben az, hogy amikor megtörtént a rendszerváltás, akkor általában a kultúra és tájékoztatás felkent lovagjai - korra, nemre, párta való tekintet nélkül mondom ezt - úgy döntöttek, hogy Magyarországon végre alá lehet menni az igényeknek. Ez vonatkozott példának okáért a karikatúrára is, ami azt jelentette, hogy a lapok nem közöltek ilyen rajzokat. Ha mégis, akkor az, német szóval arschloch vagy politikai jellegű volt. Egy darabig győzték ezt a rajzolók, aztán elszakadt a cérna, és sokan nem csináltak többet karikatúrákat. Az a sok ember, aki például a Ludasban dolgozott, eltűnt - pedig ez Európa talán legerősebb karikatúra műhelye volt. Sajnos egyszerűen sikerült így kasztrálni a műfajt itthon. Mostanra pedig teljes dzsungaság folyik mindenhonnan.

- A képregénynek viszont nem jobb a helyzete, főleg a hollywoodi Marvel-bumm óta? Van Magyar Képregény Szövetség is, Hungarocomix képregény kiállítás és vásár, készülnek szerzői képregények - vagy ez egy másik közeg?

- Ez egy teljesen másik csapat. Itt jóval több a fiatal, van vérfrissítés - arról már nem is beszélve, hogy sokkal átjárhatóbb a közeg, egy csomóan nemzetközi piacra is dolgoznak. Az egész banda - beleértve a karikaturistákat is - más műfajokban keresi a kenyerét és egyébként hobbi rajzoló.

- Azt is említetted régebben célként, hogy a fiatalokat mutass be, munkakedvet generálj - vannak itthon új nevek, aktivitás?

- A képregénynél abszolút. A karikatúra pedig... mi egy múzeum vagyunk, aminek megvannak a játékszabályai, a keretei azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk megtenni egy műfajért. Mi részben bemutatni tudunk, egy-két ilyen tárgyú kiadványunk volt - például Zórád Ernőről, most Kaján Tiborról -, de alapvetően mi piacot nem tudunk generálni. Mi rangot tudunk adni, lovaggá tudunk ütni valakit, de flottát venni egy más biznisz.

- Az anyagi támogatás hiányzik?

Attól félek, hogy Magyarországon nincs meg az az anyagi potenciál, amivel valaki be merné vállalni a műfajt. Itthon nem hiszek a támogatásban. Az állam nem támogathat mindent. Az egy más dolog, hogy hova rangsorolja a tetszőleges állam a kultúrát és azon belül szegény jobb sorsra érdemes karikatúrát és képregényt. Pedig az utóbbiban hihetetlen potenciál van. Persze vannak csírák, de se a karikatúra, se a képregény nem tud alulról jövő kezdeményezésként gyökeret verni. Semmiből nem tudsz autóipart csinálni, ahhoz tőke kell. Franciaországban a mai napig a képregény volumene meghaladja a könyvkiadás volumenét, ami azért egy szép baleset. Na, most ehhez mi hova csatlakozunk be? Kellene valaki, aki fantáziát lát benne és azt mondja, hogy érdemes befektetni. Még akkor is, ha pixel-forradalom van - mert sikerült átmenteni a képregényeket.  Például pont a Marvel és a DC öt perc alatt átdobta képregényeket iPadre, az új színes Kindlre és így tovább. Egyszerűen, mert rájöttek, hogy ez az új olvasási metódus. Eleve úgy darabolták és készítették az egészet, hogy például egy iPaden tökéletesen élvezhető legyen.

- Ezek mellett a közösségi oldalak is rohamosan fejlődtek - ebben nem látsz még lehetőséget, fantáziát?

- Abszolút. Lógunk is a Facebookon és az összes létező ilyen dolgon. Látok benne fantáziát, de üzletet nem. Üzlet alatt nem azt értem, hogy én és a haverok jól megszedjük magunkat, hanem hogy a karikaturistát, a képregényrajzolót eltartsa.

- Ez lenne pont egy alulról szerveződő dolog.

- Ez abszolút az, csak megint hol a lé? Van egy zseniális karikatúra, ami öt perc alatt végig fut a neten, milliós nézettsége lesz, és hol a pénz az alkotónak?

- Ez lehetne a következő lépés, nem?

- Magyarországon nincs következő lépés. Ha hype-olod a dolgot a Facebookon, az egy érdekes dolog, mert a magyar Facebook-társadalom egy zárt valami - tehát attól nem leszel világhírű, hogy itt elterjed a karikatúrád. De ha véletlenül világhírű is leszel így, akkor sem Magyarországon fogják kiadni a munkáidat, hanem külföldön. Ez meg egyébként is működik. Például itt van Magyarország egyik legtehetségesebb képregényrajzoló párosa, Boros Zoltán és Szikszai Gábor: az egyikük a keleti, a másikuk pedig a nyugati parton van Amerikában. Vagy Futaki Attila, aki főleg Franciaországban rajzolgat. Tudok száz ilyet mondani. Ha nincs lehetőségük, persze, hogy elmennek.

- Visszatérve a galériához, milyen terveitek vannak épp a kArtonban?

- Szeretnénk egy kis rövidfilmet, egy pixillációt csinálni a The Last Minits kiállításból. Leszúrnánk egy kamerát, és folyamatosan lehetne rakosgatni a figurákat. Nem tudom, miért csípődött be, de egy Blues Brothers-bulit is fogunk csinálni február 3-án. Megjelenés férfiaknak csak fehér ing, fekete nyakkendő, napszemüveg és kalap.