Egy szomáliai menekült lány, Kafiya életét dolgozza fel az art mozikban látható Könnyű leckék című filmje, amelynek világpremierje augusztusban a Locarnoi Filmfesztivál Kritikusok Hete szekciójában volt és amely a Filmalap legelső Inkubátor Programjában készült. Az ő nevéhez fűződik az első magyar-butáni dokumentumfilm is, A monostor gyermekei, amelyet Arun Bhattarai-al közösen rendezett, és amely Amszterdamban a neves IDFA fesztiválon mutatkozott be. Zurbó Dorottyával a kreatív dokumentumfilmekről, munkamódszerekről, kultúraváltásról, és generációs különbségekről is beszélgettünk.

Zurbó Dorottya (Fotó/Forrás: Albert Alianna)

Két dokumentumfilmed került szinte egy időben forgalmazásba, melyiket tartod első filmednek?

Egyszerre készült a két film, így nehéz megmondani, a Könnyű leckék nagyobb felelősség volt, mert azt egyedül vittem a vállamon, míg A monostor gyermekeit, közösen rendeztük Arun Bhattarai-al, volt osztálytársammal, de mindkettőt, egy picit az első filmemnek tartom.

Kafiya, a Szomáliából menekült lány magyarországi életét követi a Könnyű leckék, a történet fordulatosabb, mélyebb, mint sok játékfilmé. Számítottál arra, hogy ilyen meglepetésszerű lesz a főszereplő sorsa? 

Nagyon sok mindenre nem számítottam, ami végül megtörtént. A kitalálás fázisában még sokkal inkább a beilleszkedés, a magyar tanulás, az érettségire készülődés, az asszimiláció első lépéseire gondoltam, de aztán szép lassan, ahogy Kafiya beengedett minket az életébe, egyre intimebb lett a film. Például azt sem tudtam volna kitalálni, hogy jön egy fiú, az első szerelme, és megismerteti vele a kereszténységet. Kafiya nagyon vallásos közegből származik, többször mondta nekem, hogy hit nélkül nem tud élni, így ez a lépése is érthető volt.

Kafiya a Könnyű leckék című filmben (Fotó/Forrás: Elf Pictures)

Ezt jelenti a kreatív dokumentumfilm készítés?

A kreatív dokumentumfilm inkább arra utal, hogy a dokumentumfilm, ugyanúgy, mint a fikciós film, használja az összes filmnyelvi eszközt. A kreatív vágást, a zenét, a dramaturgiát, a képi kompozíciót és ugyanolyan katarzist tud kiváltani, mint egy fikciós történet, sőt, néha sokkal nagyobbat, mert hitelesebb. Azért fontos ezt hangsúlyozni, vagy ráakasztani ezt a jelzőt, hogy megértsük:

Milyen módszerrel dolgozol, hogyan közelítesz a szereplőkhöz?

Általában nagyon sok időt töltök velük, rengeteget beszélgetünk a forgatáson kívül, nagyon sok hétköznapi helyzetben találkozunk, látom, hogy mivel küzdenek, és közben gondolkodom a dramaturgián. Soha nem kreálok helyzeteket, de provokálni szoktam. Például ha tudok egy információról, ami még nem derült ki a filmben, de jó lenne, ha elmondaná a szereplő, akár kamerán kívül is elkezdek beszélgetni róla, picit stimulálva őt, hátha szóba hozza, amikor forgatni kezdünk. A filmkészítés egy önreflexív folyamat is, a szereplők is tudják ezt.

Gyembó és Tashi A monostor gyermekei című filmben (Fotó/Forrás: Soldivision)

A monostor gyermekei Butánban játszódik, az utolsó buddhista királyságban. Amikor néztem, végképp azt éreztem, mintha egy mesében lettem volna.  

Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya (Fotó/Forrás: Soldivision)

A butáni film vizualitásában a táj és a monostor festői szépségére próbáltunk ráerősíteni, és valóban, a dramaturgia szempontjából több benne a történés. A szituatív forgatást alkalmaztuk, azért mert a két testvér, akiről a film szól, akkor tudtak igazán elfeledkezni rólunk és természetesen viselkedni a kamera előtt, amikor egymással voltak interakcióban.

Kafiya leckéi cseppet sem „könnyűek” miért választottad ezt a címet?

Picit ironikus a cím, arra is reflektálni akartunk, hogy Kafiya rengeteg jelenetben nyelvet tanul. Valójában az élet leckéiről van szó, az ő döntéseiről, a felnőtté válásról. Ami nekünk európai szemmel esetleg könnyűnek is tűnhet, például felmászni egy kötélen, levetkőzni az uszodában, vagy modellkedni, az neki mind-mind lelkiismereti konfliktus. De ő bátor és kíváncsi, és vágyik arra, hogy megmutassa önmagát. Idén ősztől már egyetemre jár, három műszakban dolgozik, hogy támogatni tudja a családját, tovább modellkedik, és egyre több fotózásra hívják.

A témaválasztásnál még te sem gondolhattad, hogy a menekültkérdés milyen fénytörésbe kerül az elkövetkező években. Ebben a filmben, mégis mindenki segíteni akar Kafiyának.

Kafiya maga nagyon ambiciózus, karizmatikus és elbűvölő személyiség, és ha akar valamit, akkor addig küzd, amíg el nem éri. Azt érzem, hogy ő váltotta ki a környezetéből, hogy ilyen sokan segítsenek neki. Annyira intelligens és okos, a gyermekotthoni közegben is unikális volt. Ő volt az, aki tanulni akart, de neki is megvoltak a küzdelmei. Amikor elkezdtük a filmet, már beszélt magyarul, az asszimiláció legelső lépései tehát már megtörténtek. Éppen ezért

Könnyű leckék (Fotó/Forrás: Elf Pictures)

Kétszer jelenik meg a hidzsáb a filmben, az elején és a végén. Miért tartottad fontosnak visszahozni ezt a motívumot?

Kafiya számára a legnagyobb váltás, hogy családban nőtt föl, a mamája nevelte őt és hét testvérét. A testvérei voltak a barátai, iskola után mindig haza kellett mennie, mindent együtt csináltak, ebből a szoros létezésből kellett hirtelen kiszakadnia és egy alapvetően másmilyen kultúrában megtalálnia önmagát. Egyszer hallottam, amikor édesanyjával beszélgetett, hogy szinte semmit nem mertek elmondani egymásnak az életükről, mert nem akarták nyugtalanítani a másikat. Kafiya elképzelni sem tudta, hogy a mamája onnan megérthetné, hogy mi mindenen megy keresztül, ahhoz, hogy asszimilálódni tudjon. A hidzsáb egy látszat, amit valamennyire meg kell őriznie, ha édesanyjával beszél.

Tashi, A monostor gyermekei című film jelenetében (Fotó/Forrás: Elf Pictures)

A butáni testvérpár, Gyembó és Tashi története szintén a kultúraváltásról szól, bár nem ennyire szélsőséges helyzetben. Ott inkább a generációváltás, tradíciók továbbvitele a film központi kérdése. A ti jelenlétetek mennyire befolyásolta a szereplők életét?  

Az egész film aköré a konfliktus köré szerveződött, hogy ki veszi át a családi monostor vezetését. Gyembó vajon akarja-e, vagy mer-e lázadni a papája által rákényszerített szerepek ellen.

Rá pár hónapra kiderült, hogy a Gyembó két év haladékot kapott a szerzetes iskolába vonulás előtt, befejezheti a középiskolát, és ebben talán a mi jelenlétünk is benne van.

Meglepő volt, hogy a nyugati kultúra milyen erőteljesen megjelent a butáni gyerekek között.

Ott a modernizáció egy felülről érkező termék, a televízió és az internet drasztikus hatással van a hagyományosan elszigetelt világrendjükre. Óriási az eltérés aközött, ahogyan a mai gyerekek és egykor a szüleik felnőttek, és nincs nagyon kommunikáció közöttük. A fiataloknak egészen más álmaik, vágyaik és jövőképük van, de közben a családon belüli hierarchia olyan erős, hogy nincsenek mintáik a lázadásra, egyszerűen nincs benne a kultúrában az önmegvalósítás. Minden változik, a hagyományos Bután, szerintem nem fog tudni megmaradni.

Jelenet a Könnyű leckék című filmből (Fotó/Forrás: Elf Pictures)

A Könnyű leckék végén egy hangstúdióba viszed el a főszereplődet. Miért? 

Mert akartam, hogy legyen egy vallomás a filmben. Bementünk a hangstúdióba, vittem egy kis gyertyát, leoltottam a villanyt, hogy intim legyen, és azt kértem Kafiyatól, hogy meséljen az életéről, a mamájáról, és beszéljen azokról a dolgokról is, amiket nem tud elmondani neki. Nagyon meglepődtem azon, hogy ennyire megnyitotta a helyzet, szinte egy picit terápiává vált.

Hosszú folyamat volt, de eljutottunk odáig, hogy képes volt a legbelsőbb gondolatait, érzéseit, fájdalmait elmondani. Később Kafiya fordította le nekünk, az nagyon szép pillanat volt, amikor érteni kezdtem, hogy miről beszélt.

Címlapkép: Zurbó Dorottya, Kafiya, Ugrin Julianna, Fotó: Albert Alianna