A régi történet: az emberek szeretnek egy filmet, bármit megtennének egy folytatásért, majd miután megkapják, azt mondják, hogy, hát, ez nem az, amit mi akartunk. Adott esetben még az első filmre is rávetül a folytatás árnyéka. Miért döntött úgy, hogy vállalja ezt a rizikót? Hiszen A vizsgát nyugodtan nevezhetjük kultfilmnek.

Tíz éven keresztül azt gondoltam, hogy a világ legrosszabb ötlete lenne folytatást írni bármelyik filmemhez, pláne A vizsgához. Annyira kompakt, kerek egész lett, hogy nem akartam hozzányúlni. Később viszont tudtam, hogy nagyon szeretnék Kulka Jánossal dolgozni újra, úgyhogy különböző szcenáriókon kezdtem gondolkodni, hogy mit lehetne ebből kihozni. Például játszhatna egy kiöregedett, nem túl bőbeszédű bérgyilkost, egyfajta Liam Neeson-karaktert, aki megpróbál kiszállni, de végül a megbízói ellen kell fordulnia. Ilyeneken agyaltam. Aztán eszembe jutott, hogy miért ne hozzuk vissza Markó Pál figuráját az első részből úgy, hogy az eltelt idő alatt kapott egy stroke-ot. Elhívtam Jánost ebédelni, elmeséltem az ötletemet, és azt mondta, benne van. Ezután felhívtam Nagy Zsoltot, Scherer Pétert és Hámori Gabit, hogy ők is rábólintanak-e, nélkülük ugyanis nem akartam megcsinálni. Ezután mentem csak a producerhez, Lajos Tamáshoz. Hogy János elvállalta, az volt a katalizátor: beindította a fantáziámat, heteken át szinte átszellemült állapotban dolgoztam a történeten.

Írói szempontból okozott nehézséget, hogy a filmbéli karakter és Kulka János sorsa lényegében összemosódik?

Egyáltalán nem. Onnantól, hogy azt mondta, benne van, számomra nem volt több kérdés. Csak őt figyeltem. Olyan szövegeket írtam, amiket tudtam, hogy el tud mondani. Hiszen tud beszélni, csak tőmondatokban, kevés kifejezéssel. Pengeéles a gondolkodása, kívül-belül értette a forgatókönyvet, szerintem a mai napig fejből tudna idézni belőle. Arra kellett csak ügyelnem, hogy a szavak megfelelőek legyenek.

Azt is megtanította nekem, hogy nem kell feltétlenül sok szöveg egy párbeszédbe. Clint Eastwoodról mondják, hogy ha kap egy forgatókönyvet, rögtön elkezd kihúzni párbeszédeket, mondván, ő ott inkább nem mondana semmit, csak nézne, amolyan Clint Eastwoodosan.

Kulka János volna a magyar Clint Eastwood?

Azt hiszem, igen. Zseniális, amit ebben a filmben is művel. A félreértések elkerülése végett: szó sincs arról, hogy önmagát kellett volna eljátszania. Egy rendkívül tudatosan felépített alakításról beszélünk.

Nagy Zsolt és Kulka János A játszma című filmben (Fotó/Forrás: InterCom)

Mi volt az, amiről biztosan tudta, hogy nem szeretné az új filmben?

Ugyanazt megcsinálni még egyszer. Nem akartam, hogy aki az első részt látta, azt érezze, hogy ugyanazt látta még egyszer, olcsón, duplikálva. Szerettem volna meglepni magamat – ez volt a legfontosabb –, a nézőket és a színészeket is. Úgyhogy kerestem egy másik történelmi korszakot, ami ugyanúgy érdekes, de a háttérben más mozgások vannak. A hatvanas évekről beszélünk, ami a politikai folyamatokat tekintve, de vizuálisan is egy más világ. Kicsit szexibb, modernebb.

Az előzmény sikere szerintem főként a fordulatos történtben rejlett, ami a vizsgáztatás szövevényes módszeréből következett. Nem szerette volna megismételni, ez érthető, de ez a történet mégis csak erre a vizsgáztatásra épül, és az első rész óta a néző érti a logikáját. Jól érzem, hogy a kiszámíthatóságot a drámaisággal akarta ellensúlyozni?

Tíz év alatt én is érettebb lettem, még inkább szerettem volna húsvér emberekről beszélni. Mindezt persze úgy, hogy megtartjuk azt, amitől jó volt A vizsga. Egy kémjátszmával az a helyzet, hogy minél csavarosabb a történet, annál távolabb kell tartanod magadtól a karaktereket. Ez már az első részben is kihívás volt számomra, hiszen azt megoldani, hogy közel is legyenek, de mégse fedjék fel a lapjaikat, az nem egyszerű. Hiszen, ha kicsit is közelebb jönnek a kelleténél, rögtön lelepleződnek a titkaik. Ez a fő veszélye a zsánernek.

A játszma más filmnyelvvel is dolgozik, mint A vizsga. Például feltűnően sok finom gesztus igazítja el a nézőt. Egy jelenetben Nagy Zsolt karaktere csak nyel egyet, amivel többet mond minden szónál. Ezeket az apróságokat ön írta a filmbe, vagy a színészek, a rendezői instrukciók révén kerültek bele?

Magyarország legjobb színészeiről beszélünk. Onnantól kezdve, hogy megvan a kontextus, a karakter, mindig többet adnak, mint amit vártál. A filmes ezért lesz filmes – ha én akarnék irányítani mindent, akkor regényeket írnék, abba senki nem szólna bele. Azért csinálok filmeket, hogy olyan játszótársaim legyenek, akik jobbá teszik azt.

Persze, az lehangoló, ha a fejedben van egy film, kiszolgáltatod magad az alkotótársaidnak, és nemhogy jobb, de adott esetben még rosszabb is lesz. Ennél a filmnél erről szó sincs, sokkal jobb lett, mint vártam!

Szóval azt mondja, ez nem az ön adaléka?

Erről az adott jelenetről éppenséggel nem tudom biztosan, hogy az én adalékom-e, de a szándékaimmal abszolút egybeesik. Eleve alakításokra írtam ezt a filmet, sőt már A vizsgát is. Olyan karaktereket kerestem, amelyeket jól lehet eljátszani. A vizsga volt az első forgatókönyv, amire igazán büszke voltam, mert találkozott ezzel a realitással. A forgatókönyv akkor jó, ha a színészek el is akarják játszani.

A játszma esetében is ez volt a kiindulópont, de emellett azt akartam, hogy a főszereplők olyan problémákkal foglalkozzanak, amelyek univerzálisak és valamennyi élethelyzetben előfordulhatnak, nem csak a kémek között. Persze, kémek esetében fokozott a bizalmatlanság, valójában az életünkben minden kapcsolat erről szól: megbízhatunk-e valakiben vagy sem?

Hámori Gabriella és Nagy Zsolt A játszma című filmben (Fotó/Forrás: InterCom)

Azt mondja, a bizalom a fő téma, pedig egy másik kérdés sokkal látványosabban artikulálódik a filmben: a vágy. Képes lehet-e az ember lemondani a vágyairól, képes lehet-e kivetkőzni a természetéből?

Ezek a kérdések engem foglalkoztattak. Bűn-e a gondolat? Ha sokat gondolsz valamire, szükségszerűen követi-e a tett? Ahogy Flaubert mondta: „Bovaryné én vagyok”. A film összes karaktere én vagyok, csak úgy teszek, mintha ez nem így volna. A művészet a naplóvezetés legjobb módja.

mert az engem érdeklő problémákat kihelyeztem a karaktereimbe.

Akkor itt nem a diktatúrák természetére, a gondolatrendőrségre utal?

Egyáltalán nem. Onnantól kezdve, hogy megvan az ötlet, a történet és esetleg a színészek, akkor kezdem el keresni, hogy mindebben hol vagyok én, hogyan tudom személyessé tenni. Ez motivál, hogy végigvigyem, ettől lesz mélysége a történetnek. Ha ez nem lenne meg írás közben, puszta stílusgyakorlat volna. Szakma. Gyakran csak a második draftnál értem meg, hogy miért akarom az adott sztorit elmesélni. Az első többnyire ösztönösen jön, nem is szabad túlagyalni, mert túlságosan racionális lesz. A második az, ahol már meg tudom fogalmazni magamnak, hogy miről van szó. Kell, hogy valami többről, nagyobbról szóljon. Nagyobbról, mint a hatvanas évek, nagyobbról, mint egy szimpla kémjátszma. Az összes embert kell, hogy érintse.

Újabb tíz év múlva érkezik a harmadik rész?

Most megint azt mondom, hogy nem szeretnék folytatást, ez így kerek. Azt viszont már nem merem állítani, hogy semmiképp nem történik meg. Soha ne mondd, hogy soha – ezt szokták mondani.

Fejléckép: Köbli Norbert (Fotó/forrás: Benkő Krisztina)