Lassú élet. Radikális hétköznapok

Hogy látod, lehetséges egy nagyvárosban, egy belvárosi lakásban azonosulni a slow-életmódot jellemző felfogással? Vagy mindenképpen szükséges a természet közelsége?

Nyilván létezik az a fajta romantikus elképzelés, amely szerint az igazi elvonulás kizárólag a természet lágy ölén történhet meg. Én azt gondolom, hogy a slow-val való azonosulás egyrészt nem követel forradalmian nagyszabású cselekvést, inkább mindennapi kis dolgokból áll. Éppen ezért is adtuk ezt a címet a kiállításnak: Lassú élet. Radikális hétköznapok. Másrészt pedig nemcsak a fizikai létben, hanem lelki szinten is megvalósítható: tehát

A hétköznapi életben az alternatív stratégiák alkalmazása párhuzamokat mutat a slow-val. Igazából erről szól mind a kettő: merjünk szembemenni a többséggel, a mainstreammel, hogy maximálisan jelen lehessünk az adott pillanatban, éljünk a szükségleteink szerint, és legyünk harmóniában önmagunkkal, a világgal, azaz a természettel is.

Jan Elantkowski (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

Mennyire foglalkoztatja a lassúság művészete és a slow-életmód a művészeket? Milyen típusú reflexiókkal találkoztatok a leggyakrabban?

Még a koronavírus kirobbanása előtt láttam a londoni Serpentine Galleriesben a dán képzőművész, Jakob Kudsk Steensen Catharsis című instállációját (azóta, mint sok más kiállítás, ez a projekt is látogatható online. Egy óriási kültéri képernyőn egy furcsa séta részesei lehetünk egy őskori erdőben. Ez egy digitális technológiák segítségével megvalósított, vizuálisan nagyon látványos munka, amely egyszerre fordul a természet felé, és invitál egyfajta lelassulásra is. Szerintem jelenleg sok művész merül hasonló tematikájú reflexiókba a munkáiban, de a művészeti intézmények is szívesen kapcsolódnak be ebbe a diskurzusba. A berlini Haus der Kulturen der Welt például (a Max Planck Intézettel közösen) egy nagyon érdekes projekten dolgozik Mississippi. An Anthropocene River címmel, amely során a folyó menti környezethez ökológiai szempontból közelítenek a természet és az ember kapcsolatát elemezve; a krakkói Kortárs Művészeti Múzeum – a MOCAK tavaly tavasszal rendezte meg a Nature in art című kiállítást, amely alapvetően a természetet tematizálta, de kifejezetten slow-attitűdű munkákat is bemutatott; a leedsi Art Galleryben pedig Slow Painting címmel rendeztek egy tárlatot, amelynek festményei

Sokféle művészeti reflexióval találkoztunk, miközben ennek a kiállításnak az előkészítésén dolgoztunk. Voltak köztük meditatív munkák, a „mindfullness” köré épült művek, voltak társadalmilag elkötelezett alkotások sokszor olyan kézzelfogható politikai üzenetekkel, mint a klímaváltozás, a hulladékmentesség vagy éppen a fogyasztással szembeni kritikai szemlélet. Több mű is foglalkozik a közösségi együttműködés népszerűsítésével és a helyi erőforrások kiaknázásával. Sokan a művészet és az aktivizmus határán, mások pedig a művészet és a tudományos kutatás közötti területen tevékenykednek. Olykor nehéz eldönteni, hogy pontosan hol húzódik a határ. Ezeknek az elemeknek az együttese pedig egyfajta művészeti hibrideket eredményez. Remélem, sikerült ezt a sok eltérő aspektust megmutatnunk, láthatóvá és érezhetővé tennünk.

 Mennyire jellemzőek a fotók, a videók vagy az installatív művek a válogatásban?

Minden médium máshogyan mutatja meg a dolgokat, eltérő témafelvetést is igényel. A korábban említett hibrid műveknél, ahol összemosódik a művészet, a tudományos kutatás és az aktivizmus, az olyan típusú installációk a legalkalmasabbak, amelyek fényképekből, videókból, tárgyakból, dokumentációs anyagokból állnak össze, vagy egyszerűen videó- vagy hanginstallációk. A különféle médiumok egymás mellé helyezése felel meg a legjobban a munkák természetének, és pontosan ennek köszönhető, hogy hitelesen képviselik a slow-attitűdöt. A festmények például nem jellemzőek, bár Süveges Rita alkotása festményekből áll, illetve festett anyagokból, amelyek egy installációvá állnak össze. Ez azonban egészen más hatást kelt a nézőben, mintha hagyományos táblaképként kezelnénk őket.

Neked melyik a kedvenc műved a kiállításon?

Sok kedvencem van, és többhöz is kialakult egyfajta személyes kötödésem. Ha egyet kéne megneveznem, akkor Schuller Judit Flóra Towards Nothingness (Walks) című munkáját említeném. Ez egy formailag visszafogott, de nagyon határozott munka. Adott egy fekete-fehér fénykép, ami a tengert ábrázolja. Schuller, aki fotográfiával a fény és a szín játékát vizsgálja, részletekkel foglalkozik. A pislákoló fényben igyekszik elkapni a pillanatot. A művész mesterképzésen fotográfiát tanult az Aalto Művészeti, Design és Építészeti Egyetemen (Aalto University School of Arts, Design and Architecture), és az ott megtett magányos tengerparti séták egyfajta mindennapi rutinná alakultak számára. Schuller a nagypapája (Schuller Imre filmoperatőr) hagyatékával és a család zsidó örökségével is foglalkozik. A családi archívum rendszerezése, a megőrzés igénye a traumatikus emlékezetből táplálkozik, a séták pedig – ahogyan a művész mondja – a „semmi köré épülnek”. Ezek a tengerparti séták egy idő után kényszeressé váltak, a cél a sétálás aktusa lett, a tengeri horizont pedig egyfajta meditatív médiummá vált. A megtett séták dátumait egy füzetben rögzítette, a fekete-fehér fényképek pedig az összes (eddig 128) séta metaforáját jelentik. A ceruzával vagy filctollal felírt dátumok sora egyszerű, de szerintem nagyon szép gesztus.

Schuller Judit Flóra: Towards nothingness (Walk), 2017 (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

Amikor ezt a művet beválogattuk a kiállítás anyagába, akkor még valami mást jelentett nekem. Ebben a karanténvalóságban azonban új jelentést, új dimenziót kapott. Ez egyfajta kivonulás, menekülés. Erről eszembe jut egy zenei videó is, amely szintén nagyon megnyugtat, és hasonló hatást kelt bennem: Hania Rani, lengyel zongorista gyönyörű klipje („F Major”). Bár ez nem képzőművészet, de itt is szerepel az egyszerre félelmetes és gyönyörű tenger.

Nyilván nem találom fel azzal a spanyolviaszt, ha azt mondom, a művészetnek, a kultúrának bizonyíthatóan terápiás hatása van.

Jan Elantkowski (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum / Vig Dávid)

Mindannyian személyes kapcsolatot tartotok a művészekkel, így sokkal bensőségesebb a viszonyotok, mint amit a normál szervezés igényelne. Van olyan munka, amely különösen közel került hozzád?

Diana Lelonek lengyel művész Center for Living Things (Élő dolgok központja) című projektje szerintem nagyon különleges.

Diana Lelonek: (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

A művész 2016 óta dolgozik ezen a projekten, amelynek célja az új humanotikus természeti formák vizsgálata, gyűjtése és terjesztése. Tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy milyen új organizmusokat teremt a túltermelés. A művész eldobott, feleslegessé vált használt tárgyakat gyűjt, és azt figyeli meg, hogy ezek hogyan válnak különféle élő organizmusok természetes környezetévé. A mintákat illegális hulladéklerakókban szedi össze, ott, ahol az emberi eredetű tárgyak összeolvadnak a növényi szövetekkel. A növények és mesterséges tárgyak e hibridjei kicsúsznak az ellenőrzés alól, és már nem használati eszközök. Sajátosságuk pedig az, hogy egyszerre élők és élettelenek. Ettől olyan sokrétű ez a projekt, és lesz nagyon érdekes: erős benne a fogyasztás kritikája, az ökológiai tudatosság, illetve sugárzik belőle a meggyőződés is, hogy a természet még akkor is itt lesz, amikor az emberiségnek már nyoma vész. Éppen az Élő dolgok központjában tetten érhető ember és természet közötti kapcsolódások miatt jutottak eszembe a COVID-19 következményének pozitív hatásai: a tiszta levegő Wuhan vagy Észak-Olaszország fölött, az állatok megjelenése a városokban, akik „visszakövetelik” a teret, ez mind a természet gyors reakciója arra, ami most zajlik a világon. Reményt ad az is, hogy sok európai ország ígéretet tett, hogy a COVID-19 miatti gazdasági krízist környezetbarát módon akarják enyhíteni. Things aren’t what they used to be (Megváltoztak a dolgok) – olvashatjuk Diana Lelonek honlapján. Lehet, hogy a vírushelyzet miatt megtanulunk valamit, és lehet, hogy most az egyszer mi fogunk igazodni a természethez, és nem fordítva.

A múzeum bezárása után, visszautalva a kiállítás címére, neked sikerült a karantén idején „lelassulnod”?

Igen is, meg nem is. Egyrészt olyan, mintha az otthonlevés magával hozna egyfajta lassulást, miközben szerintem nagyobb biztonságban érzi magát az ember. Nem kell nagyon rákészülni az indulásra, nem kell BKV-zni/biciklizni a munkába. Amióta otthonról dolgozom, jobban tudok figyelni arra, hogy tartsak egy kis szünetet munka közben, vagy arra, hogy mit eszem. Mindennapi programmá váltak a hosszú koraesti séták a kutyákkal. Másrészt viszont úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy otthon vagyok, és nem megyek sehova, meglepően gyorsan múlnak a napjaim. Gyakran rácsodálkozom, hogy már este van, és mi mindent nem sikerült megcsinálnom, befejeznem. Több szempontból is kihívás volt a megnyitó előtti időszak, amikor a microsite-on dolgoztunk, és készültünk a virtuális megnyitóra. Nehéz volt szembesülni azzal, hogy ahhoz, hogy megbeszélhessek valamit a kollégákákkal, nem elég felállni az irodai székemről, és átmenni az ő szobájukba. Új szokásokat, új kommunikációs platformokat kellett kidolgozni. Furcsa élmény volt a virtuális megnyitó és utána a virtuális koccintás.

(Fejléckép: Diana Lelonek Pet-environment, Élő dolgok központja 2017, Forrás: Ludwig Múzeum)