A cél ugye az lenne, hogy a legjobb diplomamunkákon keresztül bemutatkozzon a friss generáció. Ez a kiállítást végigjárva kevéssé sikerül. Alapvetően nem jelentene problémát, hogy az egyes munkák mellé semmiféle magyarázat nincs fűzve, de egy diplomamunka esetében ez ildomos lenne: egy több éves oktatást, tanulást, kutatást személyi szinten összefoglaló projekt megérdemelne ennyit. De legalább egy projekt/alkotás címet - merthogy az sincs. (Arról nem is beszélve, hogy egy-két videó munka ki volt kapcsolva és nem volt kihez fordulni a probléma orvosolásának érdekében.) Aztán ki-ki eldönthetné, hogy beleolvas-e a kísérő szövegbe vagy sem.
Sok munkával ezért nem nagyon tud mit kezdeni az egyszeri néző, ahogy e sorok írója sem. A földszinti teremben, egy-két festő- és szobrászhallgató alkotásaitól eltekintve, inkább az alkalmazott művészetek kerültek bemutatásra: tervezőgrafika és díszlettervezés. Érdekes, hogy a mindenki által ismert bérház gangok anyagi esztétikuma (Kósa Gergely); illetve a köztéri építkezésekről jól ismert piros-fehér csíkos deszkák Breuer Marcellbe oltása (Murányi Mózes Márton) ide került, a funkcionálisabb alkotások társaságába. Az értelmezési keret csavarjával szépen kirajzolódik a konceptuális háttér, rámutatva alkotás mivoltukra.
A Barcsay-teremben már zavarosabb a helyzet. Dés Márton munkái például könnyűek, majdhogynem krokik, vázlatosak, de ettől frissek. Sejtem, hogy mindennapi jelenetek, emlékképek kerülnek egy platformra - egyfajta vizuális, fiktív napló benyomását keltve. Majdnem vele szemben az emlékezet, a mentális kép töredezettsége másként jelenik meg Juhász Kinga szó szerint felcsíkozott, majd újra összeillesztett, ragasztott, épített festményein (emlékein?).
Kárpáti Gergely embermagas fametszetei a technika és az anyag finomsága miatt teljesen megvettek; jól ritmizáló párhuzamként pedig egyből ott vannak Ádám Mária Teréz konkrét tuskókról vett nyomatai. Míg előbbinél a technika eszközként van inkább jelen, addig utóbbinál a műfaj maga a képalkotás tárgya.
Pelcz Benjamin János szobrásznál az egy vonalból húzott plasztikus átló egy tekerccsé alakult át: sík és tér játékosan fordul egymásba, a hordozó falfelületet is kijátszva. A következő teremben Kapronczai Evelin plasztikájában/reliefjében is hasonló logika ismerhető fel. Pelcz egy formalizmust idéző geometrikus képe azonban eltér Kapronczai perspektívát mutató, tájképszerű képétől: mindkét esetben inkább ekként tételeződnek, semmint szoborként -címek, leírás, magyarázat, fecni stb. hiányában legalábbis így értelmezi a kritika szerzője.
Papp Sándor Dávid munkái talán a kiállítás legsikerültebbjei: jól kidolgozott alapgondolat és remek kivitelezés. Diszfunkcionális, szatirikus játékai egyszerre megmosolyogtatóak, majd ezen a fázison túljutva ugyanolyan kétségbeejtőek, feszengőek. És itt visszaugranék a földszintre egy pillanatra Tóth Balázs Máté "emlékművéhez", amely az In Memory of The Things We Don't Have-hez szól: obeliszk, rajta fehér emlékplakettel, melyre projektor vetíti azt, amink nincs (külön poén, hogy ottlétemkor a projektor a fényviszonyok miatt nem működöt, míg én kitartóan kerestem a terem közepét elfoglaló obeliszk jelentésének kulcsát...). Teljes diszfunkció - teljes siker.
Nguyen Lan Lilla alkotását említeném még meg, amely ismételten a világ szubjektív érzékelésére reflektál, bemutatva a művész saját világát. Mozgóképpé avanzsált grafikák, két verzióban. A szembetűnőbb a falra projektált kisfilm, ahol a grafikai elemek néha egy-egy fényképpel vagy videófelvétellel egészülnek ki - mintegy önmagára reflektálva, ütköztetve a szubjektívet (a fiktívet?) a valóssal. Az ötletes megfogalmazás eléri, hogy érdekeljen, és valami fura módon még azonosulni is tudok a látottakkal. Magamra ismerek, mert a munka nyitott, és nagyban van kivetítve, nekem, mindenkinek szól - közös.
Aztán ott van a kivetített élmények mellett egy kis doboz, fülhallgatóval kiegészítve, és kis kukucskáló nyílással. Leselkedni kell, hogy lássam: mi van odabent! És ugyanaz a videó, ezúttal hanggal kiegészülve, intim módon, csak nekem szólva, engem megszólítva. Illetve pont, hogy nem: én ezt meglesem, valaki személyének a vojőrjévé váltam! A két videó egymás mellé helyezése éles kontúrt von érzékelésünk, személyes és közösségi tapasztalataink közé. Bevonva és kizárva, önmagát magyarázva és az értelmezésnek ellenállva, mint a Best of Diploma 2015 egésze.
hírlevél
