"An artist who cannot speak English is no artist"
2011 első kiállításán ismét egy konceptuális alkotó életművét ismerhetjük meg. A címadó idézetet - jelentése: "Az a (képző)művész, aki nem beszél angolul, nem is (képző)művész" - Mladen Stilinović horvát képzőművész jegyzi, akinek április 22-től július 3-ig tartó retrospektív tárlata több szempontból is megérdemli a kiemelt figyelmet. Már akkor is, ha csak statisztikailag nézzük: miközben Stilinović folyamatosan jelen van a legfontosabb nemzetközi kortárs kiállításokon, ez a tárlat lesz az első a régióban, amely a teljes pályaképet bemutatja. És hogy mi van a statisztikán túl? Bátran állíthatjuk, hogy egy provokatív és egyedi életmű, ami - még ha a kérdésfelvetés elsőre nagyon elvontnak tűnhet - ráadásul csupa olyan témát dolgoz fel, ami számunkra is ismerős lehet; például azt, hogy megfoszthatóak-e a szimbólumok, színek, szlogenek politikai és művészeti kontextusuktól. (S hogy ez mennyire nem feltétlenül művészi, hanem hétköznapi kérdés, elég felidéznünk a pár éve, a Heineken csillaga körül kialakult botrányt.) A politika mellett Stilinović nagy kedvvel és tehetséggel kritizálja korunk társadalmát és annak viszonyait, véleményét pedig változatos műfajokban fejezi ki: installációkkal, fotókkal, kollázsokkal és művészkönyvekkel, amelyek leglényegesebb darabjait mi is megtekinthetünk majd a tárlaton.
Minden fénykép
Kortárs műalkotások esetében mindig kérdés - különösen akkor, ha befektetési céllal kívánunk vásárolni -, hogy vajon számítani fog-e húsz év múlva. Bedőlünk egy éppen aktuális trendnek vagy a jövő műalkotását választjuk? És ez a kérdés nem csak a laikusokat, hanem a szakmát is foglalkoztatja. Ezzel a lendülettel válogatta ki a szakmai zsűri a kiállítandó fotókat a július 8. és szeptember 25. között rendezendő reGeneration2. Tomorrow's Photographers Today / A holnap fotográfusai - ma című tárlathoz, amelyen 25 ország és 48 iskola fiatal fotósai mutatkoznak be. Csak hogy tudjuk, mire számítsunk: a kiállítás első "részét" a világ különböző felén mintegy tíz városban mutatták be, és mindenhol osztatlan sikert aratott.
Majdnem fénykép
A hiperrealizmus hivatalos definíciója szerint "a 20. század közepén az Amerikai Egyesült Államokban kialakult képzőművészeti irányzat, amely a téma fényképszerűen pontos ábrázolását tűzi ki célul" - s ehhez annyit tennénk még hozzá, hogy a kitűzött célt sikerrel is valósítja meg. Bár ezen meghatározás alapján elvileg nem túl nagy változatosságot várhatnánk az ebben a stílusban készült művektől, a valóság ennél azért jóval izgalmasabb. A hiperrealizmus változatos aspektusait Magyarországon még soha nem dolgozta fel átfogó tárlat, így már csak az elsőség okán is különleges kiállításra számíthatunk, de ha ez nem lenne elég indíték egy látogatásra, akkor garanciaként tekinthetünk a kiállítani tervezett anyagok forrására. A budapesti Ludwig Múzeum saját anyagát ugyanis több másik Ludwig Múzeumból érkező kép egészíti ki, így a közép-kelet-európai alkotók munkái mellett az észak-amerikai és nyugat-európai művészek 1960 és 1980 között készült, méltán világhírű képeit az albumok után végre eredeti valójukban csodálhatjuk meg július 29. és október 23. között.
Építsünk Űrvárost!
Yona Friedmann neve kevéssé ismert itthon, pedig az újító építész Budapesten látta meg a napvilágot 1923-ban. A Gestapo elől menekült Izraelbe, ahol Haifában folyatott tanulmányokat, majd nem sokkal később Párizsba költözött, ahol ma is él és alkot. Építészeti elképzelései egészen rendhagyóak, belőlük a szemfülesek 2010 őszén már ízelítőt kaphattak a Trafóban. A Ludwig év végi, 2011. október 21. és 2012. január 8. között tartó tárlata azonban ennél jóval többet kínál, Friedmann egész gondolatiságát kívánja bemutatni, ami igen csak eltér az építészetről manapság alkotott elképzelésekről. Friedmann ugyanis nem az építészt, illetve az építész által létrehozott, a lakók szempontjából sokszor csupán díszletként megélhető tereket tartja az építészet legfontosabb elemének, hanem a lakókat. Bár kézenfekvőnek és mezei polgárként roppant szimpatikusnak tűnik megközelítése, nap nap után tapasztalhatjuk, mennyire nem ezen vonalak mentén készülnek új épületeink. Pedig a Friedmann által megfogalmazott mobilitás, tehát az, hogy egy épület vázán belül a saját igényeik alapján maguk a lakók alakíthassák ki a tereket, túlmutat a magasabb komfortfokozat elérésének lehetőségén. A tárlaton természetesen makettek is prezentálják majd Friedmann formabontó elképzeléseit, sőt talán az 1958-ban megálmodott Űrvárosának makettjével is ismét találkozhatunk, és elábrándozhatunk azon, milyen lenne egy a föld fölött lebegő, egyenlő oldalú gúlákból álló városlabirintusban élni.
Művészi kedélyborzolás
A harminc év alattiak talán nem is értik, mit jelentett a disszidálás, és azt sem nagyon tudják elképzelni, hogy volt idő, amikor a Coca-Coláért vagy a banánért Bécsbe kellett menni. Rita Ackermannt azonban nem a konzumálás szűkössége, hanem a művészeti lehetőségek hiánya vitte még a kilencvenes évek elején New Yorkba. Azóta New York mellett, Európában és Japánban is kiállított, olyan neves helyszíneken rendezték tárlatait, mint a párizsi Pompidou Központ vagy a Whitney Biennálé. Ackermann 2011. november 18. és 2012. február 5. között rendezendő retrospektív kiállítása abba a sorozatba illeszkedik, amelyben a Ludwig Múzeum Magyarországon kevéssé ismert, ám jelentős művészi értékekkel bíró magyar vagy magyar származású művészeket kíván bemutatni az itthoni közönségnek. Ennek keretében egy provokatív látványvilágú életművet ismerhetünk meg, amely megértését nagyban fogják segíteni a kísérő programok, amelyek egyéb művészeti ágakon, irodalmon, filmen és divaton keresztül igyekeznek majd bemutatni a kilencvenes éveket, mindazt, ami hatott Rita Ackermannra és művészetére.
hírlevél
