Az Anders Thomas Jensen-filmek receptje régóta ismert. Találj ki egy flúgos, elmeháborodott karaktert, a szerepre castingold be Mads Mikkelsent, keríts mellé egy gyűrött, mogorva arcú dánt – lehetőleg Nikolaj Lie Kaast vagy Ulrich Thomsent –, aki persze szintén nem teljesen épeszű, csak valamivel normálisabb a másiknál. Majd keverd bele ezt a furcsa párost egy zavaros ügybe, adj hozzá egy kiskanálnyi gonosz bűnözőt, akit le kell győzniük, valamint egy rakat szintén gyagyás segítőt, és máris be van fejezve a nagy mű.

A kiváló dán forgatókönyvíró saját rendezéseiben tényleg újra és újra ugyanazt a filmet gyártja le nekünk, és az igazán jó hír, hogy lehetetlen megunni ezt a bájosan groteszk világot. Az Ádám almái, a Gengszterek fogadója, a Zöld hentesek, a Férfiak és csirkék, illetve Az igazság bajnokai után ezúttal megérkezett Az utolsó viking is, ami újfent bizonyítja, miért is jön lázba minden filmrajongó, ha meghallja, hogy Anders Thomas Jensen ismét összehívta kedvenc szupercsapatát. 

Bár ezekben a filmekben a rendező csúcsra járatja a fekete komédiát, csupa-csupa olyan dologgal viccel, amikkel a hétköznapokban nem éreznénk illendőnek, de

A Gengszterek fogadója például ragyogó szépséggel beszél a barátság lényegéről, Az igazság bajnokai drámai erővel bizonyítja be, miért hiba észszerűséget keresni a világ működésében, míg legkiválóbb filmje, az Ádám almái nem kevesebbet mond el, mint hogy miként érdemes élni.

Jelenet Az utolsó viking című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Az utolsó viking főhőse Anker (Nikolaj Lie Kaas), akit egy félresikerült bankrablás után tizenöt év börtönre ítélnek. Ám mielőtt elfognák, még sikerül megkérnie testvérét, hogy rejtse el a pénzt egykori szülői házuknál. Csakhogy Manfred (Mads Mikkelsen) disszociatív személyiségzavarban szenved, ezért elfelejti, hova ásta el a zsákmányt. Mi több, tizenöt évvel később már nem is Manfrednak hívják: mostanra ugyanis úgy képzeli, ő maga John Lennon. Ankert régi bűnözőtársa (Nicolas Bro) is szorongatja a pénz miatt, így sürgős megoldást kell találnia. Végül egy pszichiáter (Lars Brygmann) lesz a segítségére, aki szerint

Nem lenne ez hamisítatlan Jensen-film, ha hamarosan nem találnának a közeli elmegyógyintézetekben még egy Ringo Starrt és egy sokszoros személyiségzavarban szenvedő férfit, aki szerencsére Paul McCarthynak és George Harrisonnak is képzeli magát. A Beatles tehát újra összeáll, és bár meglehetősen rossz ABBA-számokat játszanak, Anker egyre közelebb kerül az elásott pénzhez – ám ehhez neki is szembe kell néznie a múlttal. 

Jelenet Az utolsó viking című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

A rendező filmjei általában sem valami píszík, de Az utolsó viking különösképpen nem az. Mentálisan zavart vagy épp csúnya embereken, nőket bántalmazó férfiakon kell nevetnünk, sőt még egy kicsit a holokauszton is – az egyik páciens ugyanis olykor nem zenésznek, hanem például Heinrich Himmlernek képzeli magát. Ám ez a botcsinálta náci valójában nagyon dühös a holokauszt miatt, és minden lehetséges módon tagadni próbálja, hogy köze lett volna hozzá. Jensen ugyanakkor sohasem provokál, van valami ártatlanság és báj a fekete humorában is, olyasmi, amin nagyon nem lehet és nem is érdemes megsértődni.

A film központi témáját végső soron a pszichiáter karaktere fogalmazza meg, szerinte ugyanis

Ez a gondolat ugyanakkor kettős fénytörésben jelenik meg. Egyrészről az empátia és a szeretet legszélsőségesebb megnyilvánulása, ha tiszteletben tartod és elfogadod, hogy a másik – akár betegsége, akár megküzdési stratégiája okán – másnak akarja látni a világot, mint amilyen. Ugyanakkor rávilágít arra is, hogy önmagában abszurd a gondolat, hogy annyi valóságot gyártsunk le, amennyit csak kedvünk szottyan, hiszen ezek az újonnan teremtett, párhuzamos realitások óhatatlanul összeütköznek egymással.

Egyértelmű válasz nincs, hiszen éppen ebben rejlik a groteszk ereje: ellentmondásaival együtt villantja fel a dolgok lényegét. 

Jelenet Az utolsó viking című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Jensen filmjeiben tényleg senki sem egészen normális, ugyanakkor kissé leegyszerűsítően is áll hozzájuk: általában egy-egy jól meghatározott múltbéli momentumra vezeti vissza a teljes személyiségüket, azt, miért is lettek olyanok, amilyenek. Ezzel a (konyha)pszichologizáló megközelítéssel arra akar rámutatni, hogy így vagy úgy, de mindenki eltemeti magában a fájdalmait. De vajon érdemes-e, lehet-e így leélni egy egész életet? Nem fontosabb-e ennél, hogy leszámolj a múlttal, és békében élj a szeretteiddel?

Egyszerű gondolat, de szép is.  

Az utolsó viking talán Jensen eddigi legviccesebb filmje, ám ennek ellenére izgalmas és feszült is, sok-sok erőszakkal és néhány váratlan fordulattal. A prímet ezúttal is a kiváló, jól bevált szereplőgárda viszi. Mads Mikkelsen korunk egyik legsokoldalúbb színésze, imádnivaló a magát John Lennonnak képzelő, kissé szuicid hajlamú Manfred szerepében, a Nikolaj Lie Kaas által megformált Anker pedig a történet legdrámaibb karaktere, akivel humánus alakítása miatt a legkönnyebb azonosulni nézőként. Nicolas Bro ezúttal nem cuki szeretetgombócot, hanem agresszív vadbarmot alakít, Søren Malling alkoholista jazzrajongó és nullakönyves író, feleségét pedig Sofie Gråbøl játssza, aki magát szimplán csak a világ legjobb nőjének képzeli.

Jelenet Az utolsó viking című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Aki ismeri Anders Thomas Jensen saját rendezéseit, tudhatja, hogy azok mindig valamiféle abszurd idillbe torkollanak. A befejezés ezúttal is olyan jelenetben csúcsosodik ki, ahol a groteszk győzedelmeskedik, és feloldódhatunk a tökéletlenségben. A traumák elpárolognak, a gonoszok legyőzetnek, a hülyék megváltódnak, a (relatíve) normálisak pedig békére lelnek a gyagyások között. Azért csodálatosak ezek a zárlatok, mert rávilágítanak, valójában a boldogság nagyon is kézzelfogható közelségben van, csak le kellene mondanunk a hozzá fűződő irracionális elképzeléseinkről.

Zokogva röhögni – lehetséges ez? Azt hiszem, igen. Velem legalábbis valami ilyesmi szokott történni Jensen filmjei végén.

Fejléckép: Jelenet Az utolsó viking című filmből (Forrás: Vertigo Média)