Vizuál

Magyar mondatok az örökkévalóságnak – beszélgetés Judith State színésznővel

2023.02.24. 07:45
Ajánlom
„Mindent értek, írni és olvasni is tudok magyarul, csak a gyakorlat hiányzik” – szabadkozik Judith State amiatt, miért fog időnként áttérni angolra válaszadás közben. A magyar származású művésszel az Arany Pálma díjas román rendező, Cristian Mungiu legújabb, R.M.N. című filmjéről beszélgetünk, amelyben az egyik főszereplőt alakítja. A történet azt az esetet dolgozza fel, amikor 2020-ban a székelyföldi Gyergyóditrón két Srí Lanka-i vendégmunkás érkezése miatt pánik tört ki a helyi lakosság körében.

Judithot egyebek közt a táncművészet és színészet kölcsönhatásairól, a forgatási tapasztalatokról, kirekesztésről, a bennünk élő állati ösztönökről és a film lehetséges olvasatairól kérdezem, amelyekre szemmel láthatóan nem akar klisés válaszokat adni. Időnként lelkesen mosolyogva sztorizgat, akár egy kisgyerek, míg máskor elgondolkodtató módon mutat rá a politikai korrektség látszatmegoldásaira, vagy arra, miért tévedés rasszistának bélyegezni egyébként tisztességes kisembereket. Bármiről is beszél azonban, egy dolog változatlan: a legszebben a magyar szavak csengenek az ajkán.

Hivatalosan táncos és koreográfus vagy, de az elmúlt nyolc évben számos filmben szerepeltél, az R.M.N. pedig már a második, amit Arany Pálmára jelöltek. Hogyan került a képbe a színészkedés?

Mindenekelőtt azt hangsúlyoznám, hogy nem egy váltásról van szó, a tánc továbbra is az első, csak megjelent mellette a film is. 2015 végén keresett meg Cristi Puiu szereplőválogatója, Imona Ghită azzal, lenne-e kedvem egy meghallgatáshoz a Sieranevada című filmben. Természetesen igent mondtam.

Miért jutottál az eszükbe filmes tapasztalat nélkül is?

Cristi Puiu sokat dolgozik nem hivatásos színészekkel. A Sieranevada meglehetősen hosszú válogatási folyamata során aztán meg is értettem, miért: ő realizmusra törekszik, olyasfajta valósághűségre, amit nem könnyű létrehozni olyan színészekkel, akiknek nagy tapasztalata van színházakban.

Miért nem?

A profi színészeknek – úgy mondjuk románul – vannak bizonyos fiókjai, amikből bármikor előhúzhatnak már bevált technikákat, sémákat. A mozi természeténél fogva mindent felnagyít, a képernyőn a legapróbb gesztusok is láthatóvá válnak, így nyilvánvalóan ezek a már sokszor alkalmazott eszközök is. Cristi korábban rengeteg munkát fektetett abba, hogy a színészei le tudják vetkőzni ezeket a szokásokat, és a lehető legtermészetesebbek legyenek. Innen nézve érthető, hogy könnyebb olyasvalakit felkérni, akinél ez nem probléma. A filmezést egyébként én nem kerestem, még ha meg is fordult a fejemben, hogy kipróbáljam a színházat, a színészkedést valamikor, konkrét lépéseket sohasem tettem ebbe az irányba. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, továbbra is azt felelem, táncos vagyok. Illetve mostanában egyre gyakrabban mondom, hogy előadóművész vagyok, mert jobban magában foglalja mindazt, amit csinálok. De a tánc az igazi nagy szerelmem, és ez így is marad.

GettyImages-1398620514-163056.jpg

Judith State a 75. Cannes-i filmfesztiválon (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

Mit szeretsz a filmezésben?

Egyszerűen imádom, hogy szabadnak érezhetem magam közben.

Talán furcsán hangzik, de ez a fajta szabadság éppen az ellentétje annak, amit táncolás közben tapasztalok. Ezt már a kezdetektől éreztem, rögtön az első forgatásomon. Számomra is rejtély, miért érzem magam ennyire kényelmesen a filmezés során – és nemcsak a konkrét forgatásra gondolok, hanem valamennyi folyamatra, akár a castingra vagy a próbákra. Még ha nagyon nehéz is az adott jelenet, jobban el tudok lazulni.

Nem következhet ez abból, hogy végül is a tánc az, amit egész életedben tanultál, ezért sokkal szigorúbb is vagy ilyenkor magaddal? A film meg, ha jól értem, egyfajta kísérletezés.

Nem úgy tekintek rá, mint egyfajta kísérlet. Legalábbis többé már nem. Abban viszont egyetértek, hogy mivel egész életemben táncos voltam, ezt a szabadságot csak nagyon ritkán, rövid időre tudom megtapasztalni a színpadon, hiszen ott minden szenzorom hihetetlenül aktívan működik, és felügyeli, hogy mit csinálok. A táncban az eredményeket csak kemény munka, fájdalom és vér árán éred el – és ez nem csak metafora. Ennyi év gyakorlás után természetes, hogy önmagam legfőbb kritikusává váltam. A filmben ezzel szemben megtapasztalhatok egyfajta könnyedséget. Eleinte hajlamos voltam rá, hogy egy forgatás után azt gondoljam, valójában nem is csináltam semmit, nem is dolgoztam.

Nem éreztem a munka fájdalmát, ezért azt hittem, akkor biztosan nem is lehet jó.

Csak a visszajelzések alapján tudtam ezt elengedni, és a rendezők kezébe helyezni magam. Talán innen is jön ez a szabadság. Meglehet, a végeredményért én is felelős vagyok, de közben ott van valaki, aki a helyére teszi és igazgatja a dolgokat. Segít a tudat, hogy a nagy egésznek én csak egy apró részét töltöm be.

GettyImages-1398615094-163133.jpg

Judith State a 75. Cannes-i filmfesztiválon (Fotó/Forrás: Daniele Venturelli / Getty Images Hungary)

Mi volt az, amit a tánccal szerzett tapasztalataidból hasznosítani tudtál?

Rengeteg dolgot, de mindközül a legfontosabb, hogy a táncnak köszönhetően erőteljesen jelen vagyok a testemben, ez pedig lehetővé teszi, hogy benne legyek a pillanatban is. Úgy értem ezt, hogy folyamatosan tudatában vagyok a testemnek: például hogy miként lélegzem, hogyan mozognak a karjaim éppen. Ezek csupa olyan dolgok, amikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Az emberek többnyire csak akkor gondolnak a testükre, ha valami gondjuk van vele.

Míg én az esetek többségében folyamatosan érzékelem, ez pedig sokat segít a térorientációban. Nem kell például arra sem felesleges energiát fordítanom, hogy memorizáljak mozdulatsorokat, amelyeket az adott szerep megkíván. Ez nagyon jól jön, amikor egy jelenetet harmincszor felveszünk, mert nem kell újra és újra felidéznem magamban, hogy egy adott szónál hogyan kell mozdulnom. A testem csak úgy, magától emlékezik rá.

Így elmondva nagyon felszabadult munkának tűnik a filmezés. De azért vannak kötöttségek, például a forgatókönyv. Ez mennyire korlátoz?

Persze, köt minket, de erre vonatkozóan már rögtön a legelején kaptam Cristi Puiutól egy jótanácsot. Egyébként is nyitott voltam mindenre, amit mondott – a személyisége úgy vonzott magához, mint egy éjjelilepkét a villanykörte –, úgyhogy meg is fogadtam ezt. Így szólt: a színésznek az a dolga, hogy a saját történetét mesélje el a rendező szavaival. Ezzel könnyen tudtam azonosulni. Még ha olyan jelenetről is van szó, amihez első ránézésre nem kötődöm, idővel meg tudom találni azt, hogyan tudnék kapcsolódni hozzá mégis. Szóval nem érzem, hogy korlátozna a forgatókönyv, már csak azért sem, mert az összes eddigi rendező, akikkel dolgoztam, nyitott volt a változtatásokra. Mindannyian rögtönöztek a helyszínen, ha kellett, újraírtak jeleneteket, kivettek vagy hozzátettek valamit, ami addig nem szerepelt a szkriptben. És jó, hogy ez így van, mivel időként közbeszól a valóság. Váratlan dolgok bármikor történhetnek, ilyenkor pedig olyasmit kell felvennünk, ami nincs agyonpróbálva. Ezek a pillanatok, amikor természetes, spontán módon reagálunk, egy sajátos, de működő realizmust szülnek.

Térjünk rá legújabb filmedre, az R.M.N.-re, ami kapcsán most beszélgetünk. Mi fogott meg benne, amikor először olvastad a forgatókönyvet?

Hadd lepjelek meg: sohasem olvastam a forgatókönyvet, ahogy senki sem, aki szerepelt ebben a filmben. Ez Cristian Mungiu munkamódszeréből fakad, ő sohasem adja oda a szkriptet a színészeinek. Én is csak kizárólag a forgatások előtt egy héttel kaptam meg azt a párbeszédleírást, amihez éppen köze volt a karakteremnek. Még azok a plusz jelzések, információk sem szerepeltek rajta, amik egyébként benne vannak egy forgatókönyvben. Csak a szavak maradtak, semmi több. Nem tudtam többet, mint amit a karakterem, Csilla, a film adott pontján.

Nem volt nagyon nehéz így játszani?

Megértettem, és tiszteletben tartottam ezt, valójában még élveztem is. Később pedig rájöttem, miért így dolgozik. Ennek a módszernek köszönhetően rendkívül eleven és éber tudtam maradni. Mungiu gyakran azt csinálta, hogy mielőtt forogni kezdett volna a kamera, a fülembe súgott egy kis apró részletet arról, mi történt a film másik jelenetében, amitől kaptam egy aha-élményt, így ennek megfelelően tudtam az energiáimat felhasználni.

Jól tudom, hogy eleinte csak egy kis szerepről volt szó?

Legalábbis én azt hittem, miután a szereplőválogató felhívott. Az első próbakör után nekem egyértelműnek tűnt, hogy ez egy kis mellékszerep lesz, mivel egy rövid jelenetet próbáltunk el, amit magyarul és románul is el kellett mondanom. Azt gondoltam, biztosan csak szükségük van néhány kétnyelvű színészre, és talán én leszek az egyik. Később – amikor éppen Budapesten forgattam Kristóf Gyurival a Zenithet – ismét felhívtak, mondván, Mungiu szeretne egy kicsivel több szöveget is átvenni velem. Majd pedig átküldtek emailben hetven oldalnyi párbeszédet. Oké, gondoltam, akkor ez biztosan nem egy kis szerep. Az egész félreértés azon alapult, hogy értelemszerűen azt feltételeztem, hogy ha a főszerepre keresnek valakit, akkor azt rögtön közölni fogják. Hát, nem így volt.

Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy tiéd a szerep?

Szerintem legalább húsz percig magamban beszéltem a szobámban, olyan boldog voltam. Nem sokkal utána pedig egy kissé berezeltem. „Te jó ég! Hiszen ez valami komoly dolog.” Nem mintha az addigi szerepeim nem lettek volna komolyak, de ez mégis valami más volt.

És az mit jelentett számodra, hogy magyarul is beszélned kell a filmben?

Természetesen ez volt a legnagyobb öröm és a legmeghatóbb az egészben. Anyai ágról vagyok magyar, a nagyszüleim mindketten magyarok, itt élnek Sátoraljaújhelyen.

Amikor megkaptam a szerepet, rögtön mamára és papára gondoltam.

Ötéves koromig ők neveltek, első nyelvem a magyar volt, az ábécét papóval tanultam. Szóval nem csak a szerep nagysága miatt voltam boldog. A tény, hogy felvételre kerül, ahogy magyarul beszélek, és megmarad az örökkévalóságnak, nagyon meghatott. Úgy érzem, ezen keresztül ők is ott vannak a filmben. Még most is libabőrös leszek a gondolattól.

Milyen volt, amikor először láttad egyben a filmet?

Ugyanazt éreztem, mint anno a Sieranevadánál: hogy semmit sem értek. Talán a harmadik alkalom után mondhattam el először, hogy némileg objektívebben meg tudom ítélni és kialakult egy saját olvasatom.

R_M_N_-Still4CMobraFilms-163334.jpg

Jelenet az R.M.N. című filmből (Fotó/Forrás: Mobra Films)

Ha már olvasatok: a végkifejlet kapcsán csak nekem legalább három verzióm volt arról, hogy mi is történt, de olvastam kritikát, amelyben azt írták, legalább hétféleképpen lehet értelmezni.

Hét? Nahát! Ismerve Mungiu felfogását, éppen ez a jó, hogy mindenki ki tudja alakítani a saját interpretációját. Ő ugyanis nyilvánosan sohasem hajlandó válaszolni ezekre a kérdésekre.

És a te olvasatod hogy szól?

Időbe tellett, de azt hiszem, összeállt bennem, hogy mit is látunk a végén. Én azt gondolom, hogy az utolsó jelenet már a férfi főszereplő fejében játszódik. Számomra ez a film amúgy is egyfajta hullámzás a valóság és az ő képzelete között. Az erdő lényegében az ő elméjének a kivetülése, benne pedig a medvék jelképezik a szorongásait, a démonait, azt a meglehetősen sötét képet, amit a világról kialakított magában, és amitől szeretné megóvni a fiát.

A film kapcsán sok kritikus rasszizmusról és idegengyűlöletről beszélt mint központi témáról, de a rendező valójában nagyon empatikusan fordul a falu lakóihoz. Szerintem szó sincs gyűlöletről, ezek a karakterek szimplán csak félnek az ismeretlentől, a mástól.

Én is azt éreztem, hogy nem a gyűlöletről, hanem a félelemről szól. Cristian is sokszor elmondta, hogy egy film történetét egy jól meghatározott környezetben kell helyezni. Ebben az esetben ez egy erdélyi falu, ezekkel a konkrét karakterekkel, konkrét időben. Nem hinném, hogy a sztori azokhoz kötődik, akik valójában itt élnek.

De közben meg a történet alapja egy megtörtént esemény.

Igen, de ennél is fontosabb, hogy az egész világról beszél, ahogy ma élünk benne.

Ez a film minket mutat meg, persze csak annyira, amennyire hajlandóak vagyunk belenézni ebbe a tükörbe.

És mindezt úgy teszi – ami szerintem gyönyörű –, hogy nem mutogat ujjal senkire sem. Nem nevezi meg, ki a jó és ki a rossz. Ha megnézzük egyesével ezeket a karaktereket, egyikükről sem mondhatjuk ki, hogy gonoszak volnának. A legfontosabb tulajdonságuk az, hogy ragaszkodnak a saját igazságukhoz. Ez volt az, ami velem is rezonált. Néha annyira meg vagyok győződve bizonyos dolgokról, amiket érzek vagy gondolok, hogy nem vagyok képes elengedni őket. Foggal-körömmel ragaszkodom hozzájuk, és a legvégsőkig képes vagyok védelmezni azt, amiben hiszek, bárhogy is próbál a vitapartnerem érvelni ellene. Erről a tulajdonságról szól ez a film is. Cristian minden emberre jó szándékkal tekintett.

330022239_1279915256238438_6365236895744670365_n-163515.jpg

Cristian Mungiu és Judith State az R.M.N. budapesti premierjén (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Cirko Film Facebook-oldala)

A történet fő konfliktusát, a Srí Lanka-i pékek elüldözését, sokan Erdély multikulturalizmusából olvassák ki. Szerintem megtévesztő lehet ez. Hasonló eset Magyarországon is történt, amikor idegen emberekre rendőröket hívtak, mert migránsnak nézték őket. Szerintem fontosabb, hogy egy kis közösségről van szó, ami mindig jóval könnyebben lesz zaklatott, hiszen minden változást azonnal érzékelnek a tagjai.

Ettől függetlenül szerintem a probléma nagyobb mértékben is éppen ugyanaz. Az, ami egy mikrokörnyezetben történik, tükrözi a makrót.

Hajlamosak vagyunk rendszerekről, politikáról, valamiféle nagyobb egységekről beszélni, holott ezek a különböző csoportok is csak egyénekből állnak.

Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy ha valaki kedves, törődő és megértő otthon a családjával szemben, akkor képes lenne szörnyű dolgokat tenni, ha bekerül egy nagyobb csoportba. Ezért érdemes megnézni jóval kisebb skálán a dolgok működését, mert ott jobban látszik, pontosan miről is van szó. De, ahogy azt már említettem, a probléma nem Erdélyről szól.

A film mintha problematizálná Közép- és Kelet-Európa sikertelen integrációját is. Azok közül a románok és magyarok közül, akiket a történetben felbosszant a külföldiek érkezése, sokan nyugatra járnak dolgozni, ahol már ők a migránsok, nekik kell elszenvedniük a kirekesztést és a megaláztatást.

Igen, és Mungiu egy másik problémáról is beszél szerintem, méghozzá a politikai korrektségről, ami egyfajta kényszer, hogy próbáljunk meg viselkedni. Biztos vagyok benne, hogy sokkal több embert zavar, ha más nemzetiségiek jelennek meg tömegével a lakóhelyén, mint ahányan ezt ki is nyilvánítják. Csak ők megtartják maguknak a gondolataikat, pont ezért, mert ezt várják el tőlük. A kérdés, hogy ez valódi megoldás-e? A filmben ki is mondja az egyik szereplő a végén: vicces, hogy valakinek egy etnikai kisebbséggel van baja, úgy, hogy közben ő maga is egy kisebbséghez tartozik Románián belül. Ez egyfajta állati ösztön, ami bennünk van, és attól tartok, nem lehetséges teljesen felülírni.

Az emberek félnek attól, aki másként viselkedik, gondolkodik, öltözködik, innen pedig már csak egy lépés, hogy ellenségnek tekintsék.

Ha jól tudom, a származásod miatt ezt te is megtapasztalhattad.

Főleg, amikor még gyerek voltam, akkor gyakrabban megtörtént. Abban az időszakban jobban felkorbácsolódtak az érzelmek Romániában. Amikor Bukarestbe költöztem, édesanyámmal mindig magyarul beszélgettünk a metrón vagy a villamoson. Számára ez fontos volt, büszke volt a származására. Emlékszem egy alkalomra, egy férfi odalépett és nagyon csúnyán káromkodni kezdett, és bozgornak, vagyis hazátlannak nevezte. Ezt én akkoriban még nem értettem, de az energiái alapján azonnal tudtam, hogy most szidja az édesanyámat. Ez a konkrét eset az, ami velem maradt, és néhány éve be is építettem egy előadásomba, aminek azt a címet adtam, hogy Emlék. Később azonban nem tapasztaltam semmi ilyesmit.

R_M_N_-Still3CMobraFilms-163334.png

Jelenet az R.M.N. című filmből (Fotó/Forrás: Mobra Films)

A film is mintha azt mutatná, hogy a helyzet épphogy javulni kezdett a magyarok és a románok között, és erre megjönnek a Srí Lanka-iak. Hogy látod, a valóságban tényleg javult a helyzet?

Ahogy mondtam, nehéz eldönteni, hogy javulásról van-e szó, vagy csak a politikai korrektség miatt nem mondják ki az emberek, amit gondolnak. Az biztos, hogy a szabad utazással, az információhoz való hozzáféréssel kicsit talán mind bölcsebbek lettünk. De az az állati ösztön, amiről beszéltem, az ugyanúgy ott van. Úgyhogy egy sajátos nyitottság alakult ki, ahol sokan nem feltétlenül örülnek a másik jelenlétének, de próbálják visszafogni magukat és nem panaszkodni emiatt.

Muszáj kérdeznem a film legjobb jelenetéről, arról a falugyűlésről, amely tizenhét percen keresztül, vágás nélkül zajlik a szemünk előtt egyetlen fixált szemszögből. Ez kívülről nézve is megterhelő volt. Színészként milyen kihívást jelentett?

Nekem személyesen nem volt kihívás, szinte meg is feledkeztem olykor a kameráról. Ezt a jelenetet előtte két napon keresztül folyamatosan próbáltuk, szóval a felkészüléssel együtt mondhatom azt, hogy kemény feladat volt. A felvételt megelőző napokban Cristian rengeteg emailt írt, amiben arra kért minket, tanuljuk meg nagyon pontosan a szöveget, hogy azzal ne legyen probléma, ki mikor lép be a jelenetbe. Nem is volt aztán. Közben csaknem kétszáz statiszta volt jelen. Amikor elindult a forgatás,

Cristian egy ponton túl azt mondta, mindenki engedje el magát, és reagáljon szabadon – ekkor kelt életre ez a dolog.

Úgy láttam, az emberek nagyon élvezték, hogy ott lehettek. Igazán felpezsdítő volt, érezni lehetett, hogy mindenki a legjobbját nyújtja. 

Kétszer is megjártad a Cannes-i filmfesztivált, voltál a Berlinalén is. Valakinek, aki épphogy csak belecsöppent a filmezés világába, mit ad, hogy részt vehet a világ legrangosabb fesztiváljain?

Nagyon fura érzés volt ott lennem. Sajnos a személyes benyomásom az volt, hogy ezek az események nem igazán a filmekről szólnak. A rendezők és a producerek részéről meglehetősen politikai jelentősége van, míg a színészeknél inkább az imázsépítés a lényeg. Úgy éreztem, nem illek oda, furcsa helyzet volt. Persze a filmek azért kárpótolnak. Kétezer emberrel mozizni egy hatalmas kivetítő előtt – felülmúlhatatlan élmény.

Fejléckép: Juidth State (Fotó/Forrás: Andreas Rentz/Getty Images Hungary)

Disztópiák és Spielberg Arany Medvéje – A felénél jár a berlini filmfesztivál

Kapcsolódó

Disztópiák és Spielberg Arany Medvéje – A felénél jár a berlini filmfesztivál

Némileg sötét, nyomasztó hangulatú, ám annál művészibb alkotásokkal folytatódott a 73. Berlinale, amelyen Steven Spielberg kapta az első Arany Medvét. Helyszíni tudósításunk Berlinből.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Vizuál

Emilia Pérez – megnéztük a 13 Oscarra jelölt botrányfilmet

Összességében érthetőnek tűnik, miért jutott el Jacques Audiard új rendezése tizenhárom Oscar-jelölésig, azt azonban már túlzásnak tartanánk, ha a legfontosabb kategóriákban diadalmaskodna is – ezt ugyanis több más produkció is jobban megérdemelné.
Könyv

Vámos Miklós: Régi szöveg, leporolva

Vámos Miklós állandó rovatában hónapról hónapra megmondja, mit érdemes elolvasni. Ezúttal az Athenaeum Kiadó Érzelmes klasszikusok sorozatából William Somerset Maugham Színház című regényét ajánlja. Gondolataira kötet fordítója, Schmal Alexandra reagál.
Vizuál

Élje át újra nagyvásznon Milos Forman filmjeit!

Február 12. és március 26. között a cseh újhullám emblematikus rendezője, a kétszeres Oscar-díjas Milos Forman legismertebb filmjeit vetítik eredeti nyelven a Puskin moziban.
Plusz

Hegyet hágék, lőtőt lépék – tíz éve hunyt el Erdélyi Zsuzsanna

Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas néprajztudós, a nemzet művésze tíz évvel ezelőtt, 2015. február 13-án hunyt el Budapesten. Tanítványai, szellemi örökösei nem felejtik.
Könyv

„Világos volt számomra, hogy haldoklom” – támadója tárgyalásán szólalt fel Salman Rushdie

A hetvenhét éves, világhírű író megrázó vallomást tett annak a férfinak a tárgyalásán, aki 2022-ben egy nyilvános beszélgetésen késsel támadt rá, és tizenöt késszúrással sebesítette meg.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Vizuál magazin

KÉP-regény: A szelfi és az AI

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal a mesterséges intelligenciáról, a segítségével legyártott képekről írt, és még a Valentin-napot is szóba hozta.
Vizuál ajánló

A kortárs művészetekkel kapcsolatos kérdéseinkre keresi a választ a Ludwig Múzeum új kiállítása

Február 14-én nyílik meg a Ludwig Múzeum új, Gyakran Ismételt Kérdések című módszertani kiállítása, amellyel a céljuk, hogy a látogatók közelebb kerülhessenek a kortárs művészetben tapasztalható tendenciák megértéséhez, befogadásához.
Vizuál kritika

Emilia Pérez – megnéztük a 13 Oscarra jelölt botrányfilmet

Összességében érthetőnek tűnik, miért jutott el Jacques Audiard új rendezése tizenhárom Oscar-jelölésig, azt azonban már túlzásnak tartanánk, ha a legfontosabb kategóriákban diadalmaskodna is – ezt ugyanis több más produkció is jobban megérdemelné.
Vizuál interjú

A népművészet és a divat időtálló kapcsolatát mutatja be a Hagyományok Háza új kiállítása

A Hagyományok Háza Folk Fashion – Divat a folklór című egyedülálló kiállítása révén igazán közelről ismerhetjük meg a magyar népművészet és a divat különleges, időtálló kapcsolatát. A tárlat hátteréről Dr. Czingel Szilvia kurátorral beszélgettünk.
Vizuál hír

Vasárnap zár a Magyar Nemzeti Galéria biedermeier-kiállítása

Február 16-ig láthatja a közönség a Biedermeier mindennapok. Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon (1815-1867) című tárlatot a Magyar Nemzeti Galériában. A kiállítás egyedülálló módon ad átfogó képet a biedermeier nevével fémjelzett korszak művészetéről, mely Valentin-napon páros kedvezménnyel tekinthető meg.