Már a kamera is csak illúzió

A nemzetközileg elismert újmédia-művész 23 kitalált felvevőgépből álló kiállítása kapott helyet a Velencei Biennále magyar pavilonjában, aki pedig ott lemaradt róla, a Ludwig Múzeum tárlatán megtekintheti a műveket.

Abban, hogy ennyire érdeklik a kamerák szerepe volt annak, hogy édesapja amatőr fotós volt?

Igen, s ezért tudott segíteni a rajzfilm mániámban. Ő már egészen korán, 8 éves koromban megengedte, hogy játsszak a kameráival. Volt egy nagyon szép kétaknás, tükörreflexes kamerája. Fölülről kellett belenézni.

Számomra, amit láttam a keresőben, az sokkal izgalmasabb és szebb volt, mint a valóság. Olyan volt, mint egy kis elvarázsolt színház.

Imádtam a katalógusokat is nézni: kamerákat, lencséket.

Ortografikus kamera (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum)

8-9 éves korom óta ezekkel a masinákkal dolgozom, eléggé értek is hozzájuk, meg szeretem őket.

Sok ember azt hiszi, hogy egy masina nem humánus, én meg azt gondolom, hogy ez ugyanúgy az emberi leleményesség terméke, ami egy csomó mindent elmond a készítőjéről, a kultúráról, a környezetéről.

Annak ellenére, hogy kamerákról beszélgetünk, a fókusz nem rajtuk van, hanem a látáson. Fricskaszerű, hogy a látás konvencióit kitalált kamerákkal kérdőjelezi meg.

Nekem ez a legfontosabb az egészben. A korai munkáimtól, amelyeket 1988-1989-ben csináltam, ez foglalkoztatott: hogyan látunk és hogyan képezzük le a valóságot. Ezeket a kamerákat úgy készítettem, mint egy-egy metaforát arra, hogy többféle módon is le lehet képezni a valóságot. Számomra, mint képzőművész számára sokkal fontosabb, hogy egyedi képet készítsünk, mint az, hogy tömegtermelést vagy könnyen kezelhető dolgokat építsünk.

Az, hogy milyen képeket készítünk, mindig kultúrafüggő.

Ez sokat elárul a mi kultúránkról, arról, hogy mi milyen emberek vagyunk, hogy milyen kameráink vannak, milyen képeket, milyen masinákat csinálunk. Ezért számomra érdekes kihívás volt, hogy megpróbáltam elképzelni alternatív kamerákat és ezeken keresztül alternatív kultúrákat, amelyek máshogy viszonyulnak a képkészítéshez vagy a művészi alkotáshoz, mint a miénk.

Waliczky Tamás alkotása (Fotó/Forrás: Molnár Ani Galéria)

Sokáig élt Németországban, most Hongkongban lakik. Érzékelhetőek voltak a különbségek, vagy már homogénebb a világ?

Ez nekem mindig is fontos kérdés volt. Az utazó életforma sokban erről is szól, a különböző kultúrákról. Szerencsém volt, hogy Németországban is hosszabb ideig éltem, nemcsak ösztöndíjjal vagy turistaként. Most Hongkongban ugyanez a helyzet.

Amikor az ember elmegy egy másik kultúrába és megpróbál beilleszkedni, akkor rengeteget tanul a saját kultúrájáról – visszanézve összehasonlítva.

Ez hol érhető tetten a gyakorlatban?

Hongkongban a képkészítés, leképezés egészen más folyamat. Az írásuk képjelekből áll, számukra a rajzolás és az írás között nem nagyon van különbség. Az ő tradíciójuk a művészi írás. A legfontosabb kortárs művészek között még most is sokan foglalkoznak kalligráfiával. Van, aki 20 méter magas képet fest egy óriási ecsettel és performansz maga a készítés is. Ez egy olyan képalkotás, amiről nekem lövésem sincs. Érteni kéne, hogy mit hogyan húzott.

Ha elképzeljük, hogy egy XIX. századi kínai festő találta volna fel a fényképezőgépet, az teljesen más lenne, mint amit most ismerünk.