Berekméri Zoltán 1923-ban született Kecskeméten, de Békéscsabán járt középiskolába, és tett érettségi vizsgát. A fotográfiához már tizennégy évesen kötődött, a középiskolában a fotószakosztály vezetője volt. Diákversenyeken is indult, 1942-ben elnyerte a Magyarország Diákfényképező Bajnoka címet, ugyanakkor

Közvetlenül az érettségi vizsgát követően a békéscsabai postán helyezkedett el tisztviselőként. Itt ismerkedett meg Gellért Gézával, akivel több pályázatra is együtt jelentkeztek. Egy Gellértnek 1945-ben írt, fiatalkori levelében így fogalmazta meg az alkotáshoz fűződő viszonyát:

Felvételei hamar ismertté tették szakmai körökben: az 1956-ban megalakult Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagjai közé hívták, ekkor 33 éves volt. A korszak befolyásos fotóművészei segítették pályafutását, mint például a két világháború közti magyar szociofotó meghatározó alakja, Kálmán Kata, aki a világháború után már politikailag is tényezőnek bizonyult. Az ő segítségével kerülhetett Budapestre Berekméri, és lett 1958-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum fotográfusa. A múzeumot négy évvel azelőtt hozták létre, az újonnan alapított intézmény fotólaborját vezette.

Berekméri Zoltán: Hóhullásban, 1957, 281x386 mm (Fotó/Forrás: Berekméri Zoltán/Mai Manó Ház)

Ugyanakkor ott is lakott, hiszen a fővárosban nem volt kapcsolata senkivel, és csak évekkel később talált magának albérletet. Visszaemlékezések szerint ez az időszak volt az, amikor először kicsúszott a lába alól a talaj, hiszen Békéscsabán hagyta feleségét és kisfiát, akiktől a későbbiekben eltávolodott, majd a kapcsolatuk is megszakadt. Múzeumi fotográfusként húsz évet dolgozott, műtárgyfotókat és reprodukciókat készített, ugyanakkor ezzel párhuzamosan tudatosan építette saját alkotói világát is. Berekméri esetében viszont ehhez a tudatossághoz betegsége is társult:

Utolsó éveit már egzisztenciálisan kiszolgáltatott módon élte egy pomázi szociális otthonban, ahol mentálisan sérült és alkoholista betegek között élt, viszonylagosan nyugodt körülmények között. Innen heti rendszereséggel eltávozhatott volt munkahelyére: az irodalmi múzeum fotólaborjában kapott lehetőséget arra, hogy régi, valamint új képeinek negatívjaiból kiállítási nagyításokat készítsen.

Berekméri Zoltán: Jó reggelt, napsütés! 1958, 1984, 275 x 374 mm (Fotó/Forrás: Berekméri Zoltán/Magyar Fotográfiai Múzeum/Mai Manó Ház)

amelyeket életének ezen szakaszán átélt: életműve egységes maradt, és még szemléletileg is közel azonos módon és képi világgal fogalmazta meg mondanivalóját a világról. Még halála előtt lehetőséget kapott az Ernst Múzeumban, hogy bemutathassa életművét: az 1985-ben létrejött tárlat komoly sajtóvisszhangot kapott. Ugyanakkor szakmai körökben már nem számoltak személyével és képeivel, szinte a kortársainak is újra fel kellett fedezniük.

A kor egyik befolyásos, fotográfiával foglalkozó újságírója, Gera Mihály a kiállítás katalógusában is éreztette ezt: „Magam is most döbbenek rá, hogy voltaképp alig tudok többet a hatvanegy éves Berekméri Zoltánról, mint az a látogató, aki ezen a gyűjteményes kiállításon ismerkedik a fényképeivel...”. 

Berekméri Zoltán: Pihenő (egy tenyérnyi árnyék) 1957, 285 x 383 mm (Fotó/Forrás: Berekméri Zoltán/Magyar Fotógráfiai Múzeum/Mai Manó Ház)

Berekméri Zoltán 1988. május 21-én halt meg Pomázon, tragikus körülmények között. Fotográfiai életművét a Petőfi Irodalmi Múzeum folyosójának két szekrényéből vitték át a Magyar Fotóművészek Szövetségének Fotótörténeti Gyűjteményébe, ahonnan a Magyar Fotográfiai Múzeumba került.

Fejléckép: Berekméri Zoltán: Hóhullásban (részlet) 1957, (Fotó/Forrás: Mai Manó Ház)