Október 20-ától látható a hazai mozikban a Blokád, amelyet Tősér Ádám rendezett Köbli Norbert forgatókönyve alapján. Mivel a film a rendszerváltás egyik ikonikus pillanatát, a taxisblokádot veszi górcső alá, az már a premiert megelőzően is nyilvánvaló volt, hogy várhatóan megindít majd egy politikai-történelmi diskurzust. Ehhez jött hozzá aztán, hogy nemrég kiderült, Magyarország ezt az alkotást nevezi a 2023-as Oscar-díjra, így az elvárások még magasabbak lettek, hiszen
felmerült a kérdés: tényleg olyan jó-e, hogy a világ legnépszerűbb filmes elismerésére már a premiert megelőzően benevezzük?
Ebben a kritikában most kizárólag utóbbi szempontból fogok beszélni a Blokádról – figyelmen kívül hagyva akár a történelmi hitelesség, akár a politikai elfogultság vagy elfogulatlanság kérdését –, a filmet mint puszta filmélményt értékelem. Annak ellenére teszek így, hogy tisztában vagyok vele, ezeket a rétegeket nem lehet teljesen különválasztani. A történelmi és politikai elemzést mégis inkább a nálam szakavatottabbakra hagynám.
A Blokád története jól ismert: 1990 októberében, miután a szovjet olajszállítás akadozni kezdett, az akkor kormányon lévő MDF több mint hatvan százalékos benzináremelést jelentett be, aminek következményeként a taxisofőrök polgári engedetlenségbe kezdtek, és autóikkal megbénították Budapest forgalmát. Ebben a pattanásig feszült hangulatban kellett kezelnie a helyzetet Antall József kormányfőnek, aki ekkor éppen egy műtét után biopsziás eredményét várta egy kórteremben.
A film a harapófogóba szorított miniszterelnök (Seress Zoltán) vívódásait állítja középpontba, és
igyekszik fele-fele arányban megosztani az emberi drámát, illetve a történelmi elemzést.
Egyrészről ugyanis arra törekszik, hogy megmutassa az embert az ország vezetője mögött, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a sokszor karizmátlannak titulált kormányfőt új fénybe állítsa, mint olyasvalaki, aki politikai pályáját valóban a nép szolgálatának tekintette. Ehhez kibontanak egy múltbéli szálat is: a cselekmény egy része ugyanis a fiatal Antallt mutatja meg (őt ifj. Vidnyánszky Attila alakítja), aki pályakezdő gimnáziumi tanárként hittel és elszántsággal fog bele új osztályának nevelésébe, nem sokkal az ’56-os forradalom előtt, amelybe ő maga is belekeveredik.
A készítők egyik alapvető állítása, hogy lehet valaki provokatív kijelentések, radikális megnyilvánulások és mesterire csiszolt kommunikációs fogások nélkül is jó politikus.
Antall a film szerint ilyen volt: higgadt, mérlegelő, józan, egyenes és következetes, aki a népet igyekezett felnőttként kezelni
– akárcsak egy jó tanár. A filmnek ez a vonala kifejezetten emlékeztetheti a nézőket a Holt költők társaságára.
A film másik fontos jelentésrétege pedig azt mutatja meg, hogy a 20. század végén kivívott szabadságunk milyen törékeny is volt valójában. Hogy miféle indulatok forrtak a háttérben a taxisblokád idején, milyen világ- és belpolitikai események zajlottak éppen, illetve milyen kevésen múlott, hogy a demokráciát épphogy csak tanuló Magyarországon ne történjen ismét valami gyalázat, amelynek terhét hosszú évtizedekig cipelhetnénk, valószínűleg még ma is.
Adott tehát egy olyan történelmi dráma, amelyben jól körülírható, mit szerettek volna elmondani a készítők. Azt hiszem, ezt az időszakot nyugodtan jellemezhetjük feldolgozatlan időszakként, feltehetően, akik átélték, közülük sem sokan tudták pontosan, mi is volt ez az egész, hogy mi volt a benzinárakon túlmutató jelentősége. A célt, hogy bemutassák, megértessék ezt az időszakot, sikeresen el is érik a készítők:
aki megnézi, pontosan arra a következtetésre jut, amit mondani akarnak.
Mi a gond ezzel? Hogy ettől a film rengeteget veszít az értékéből: szájbarágós, redundáns, és gyakorlatilag semmilyen teret nem hagy a nézőnek, hogy maga fedezze fel a történet mögötti jelentésrétegeket.
Talán azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy egy tipikus amerikai filmnyelvet használ. Rendkívül feszített tempóban mutatja az eseményeket, és mindent kimond nekünk, hogy ki, mit, miért tesz, mit gondol.
Eközben a rendező görcsösen próbálja megragadni a figyelmünket, mintha minden percben attól tartana, hogy a néző elunja a filmet.
Gyakorlatilag másfél órán keresztül pátoszt próbál teremteni, a legindokolatlanabb pillanatokban is, mintegy jelezve, hogy éppen fontos jelenetet látunk, többnyire a folyton felcsendülő zenékkel (zene: Moldvai Márk).
És erre szüksége is van: a legfőbb problémám ugyanis a Blokáddal, hogy nincs benne semmi meglepő. Mindent azonnal megmagyaráz, mindenkit rögtön olyannak mutat, amilyennek gondol. Göncz Árpád (Gáspár Tibor) karaktere például Antall József kontrapunktja a filmben. Már a legelső jelenetben feltárul, hogy a készítők felfogásában az államfő egy kissé komolytalan, cinikus és nevetséges karakter, akit kizárólag a saját imázsának fenntartása érdekel, és Gorbacsov előtt is örömmel meghunyászkodik. Egydimenziós, mint ahogy körülbelül mindenki Antall Józsefet leszámítva. Ez dramaturgiailag zavaró: ha a „rossz gondolkodást” képviselő karaktert már az első percben ellenszenvessé tesszük, és soha nem próbáljuk megmutatni azt, hogy esetleg az ő észjárásában is van logika, vagy valamiféle igazság, akkor mi adja majd a történet feszültségét?
Ha mindvégig tudjuk, kinek van igaza, nincs valódi erkölcsi dilemma sem.
Az egész film során mindenki pontosan úgy viselkedik, ahogy azt az első megjelenésekor sejteni lehet: Antall József higgadt, okos döntéseket hoz, párttársai jó szándékúak, de határozatlanok és tanácstalanok, „Árpi bácsi” pedig az SZDSZ szekerét tolja, sőt még apakomplexusa is van.
Formailag egyébként jól sikerült a film: a szereposztás látványosan eltalált, Seress Zoltán rendkívül szerethető Antall József szerepében, ahogy ifj. Vidnyánszky Attila is inspiráló és megindító fiatal tanárként.
Gáspár Tiborról pedig igen nehéz elhinni, hogy nem maga Göncz Árpád tért vissza a vászonra.
Emellett látvány szempontjából is erős, Nagy András remek operatőri munkát végzett, a feszültség valósággal átüt a vásznon azokban a pillanatokban például, amikor a rendőrség felsorakozik az Árpád hídon a taxisokkal szemben.
Mindent egybevetve: szó sincs arról, hogy a Blokád egyértelműen rossz vagy élvezhetetlen volna, ízlés kérdése, hogy ki, mit vár el egy filmtől: hogy elgondolkodtasson és aktív figyelemre, értelmezésre kényszerítsen, vagy történetet meséljen hatásos, látványos elemekkel.
A nagy kérdésre azonban, hogy elég lesz-e az Oscar legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, a válasz valószínűleg az, hogy nem. Hiszen éppen arról az egyetlen kategóriáról beszélünk, amelyben többnyire szociális drámák, illetve művészfilmek nyernek évről évre. Olyan alkotások, amelyek narratív megoldásai erősen eltérőek attól, amit fentebb kifejtettem. Ráadásul a Blokád elsődleges célja a magyar társadalom megszólítása – ha még mi is rászorulunk, hogy egy, a közelmúltban velünk történt eseményt a lehető legdirektebb módon elmagyarázzanak nekünk, kérdéses, hogy mindez mennyire fogja lekötni a nemzetközi közönséget. Nagy meglepetés lenne, ha a Blokád eljutna a jelölésig – bár nagyon szívesen tévednék.
Blokád
magyar filmdráma
90 perc
Forgalmazó: InterCom
Premier: 2022. október 20.
Fejléckép: Seress Zoltán a Blokád című filmben (Fotó/Forrás: Szvacsek Attila / Film Positive)