1968-ban az addigra már híres-hírhedt olasz filmrendező, Pier Paolo Pasolini görög mitológiai témájú film készítését tervezgette, az önéletrajzi vonásokat tartalmazó Oidipusz király után a gyermekgyilkos Médea története ragadta meg a képzeletét.
A művész új alkotásának vezérgondolatát két világ, egy barbárnak tartott, de igazabb és egy annak értékeit eltörlő, „civilizált” társadalom összecsapása alkotta.
Ehhez a gyakran amatőr színészekkel dolgozó rendezőnek olyan hősnőt kellett találnia, akiben ott rejtőzik a bosszúállás lehetőségének borzalma, mégis képes csodálatot ébreszteni a nézőben. Így került a figyelme középpontjába az akkor már énekesi pályája végén járó Maria Callas, akinek eddigre drasztikus fogyása és más egészségi problémái már igencsak megtépázták a hangját.
A díva számára a filmvászon meghódítása logikus következő lépcsőfoknak tűnhetett, ám nehezen állt kötélnek, először Pasolini munkássága sem nyerte el a tetszését – Teoréma című filmjét botrányosnak találta annak erotikus jelenetei miatt. Ugyanakkor izgatta a gondolat, hogy a filmben énekhangjára egyáltalán nem lenne szükség, csak színészi képességeire, illetve hogy éppen azt a karaktert játszhatná, aki az operaszínpadon is nagy sikert hozott neki. Cherubini Médeáját ugyanis százötven év után lényegében vele fedezte fel magának újra az operaszínpad.
A két világnagyság első találkozása azonban olyan jól sikerült, hogy eredményeként nem csupán egy igen sajátos atmoszférájú, máig tartó hatású film jött létre, hanem egy különös emberi kapcsolat is, ami a maga idejében lázba hozta a bulvársajtót. Nemrég a történetet az arra talán legalkalmasabb médium idézte fel: a neves film- és operarendező, Mundruczó Kornél online is közvetített, müncheni Tosca-produkciója a két nagyság kapcsolata felől közelítette meg a művészi szabadság kérdését (még ha nem is életrajzi hitelességgel, inkább szimbolikus értelemben használva alakjukat).
„Ő is egy agráriumra támaszkodó Görögország paraszti világából érkezett, aztán a burzsoá társadalom nevelte – nyilatkozta Pasolini főszereplőjéről. –
Így bizonyos értelemben arra a karakterre próbáltam koncentrálni, amilyen ő valójában, a maga teljességében.”
Ám nem csupán az énekesnő származása tette őt ideális Médeává, friss szerelmi bánata is predesztinálta az elhagyott asszony szerepére: nem sokkal korábban szakított Aristotle Onassisszal, mivel az Jacqueline Kennedyt, a meggyilkolt amerikai elnök özvegyét akarta feleségül venni.
A két művész közti munkakapcsolatot végig maximális tisztelet jellemezte, Pasolini igen figyelmesen bánt az énekesnővel, aki viszont hihetetlen munkakedvvel és elszántsággal vetette bele magát a forgatásba. A beszámolók szerint előfordult, hogy ájulásig hajtotta magát a nagy hőségben, mivel a film főbb jeleneteit a Közel-Keleten vették fel, kietlen, sivatagi tájba helyezve a görög mitológiai történetet. Az igyekezet pedig meghozta a gyümölcsét, habár a Médea a maga idejében nem aratott átütő sikert (Callas csalódott is volt, és nem vállalt több filmszerepet), a szikár és kegyetlen alkotás, amelyből a legtöbbek számára alighanem az énekesnő átütő pillantása marad meg, később elfoglalta az őt megillető helyet a filmtörténetben.
Arról, hogy a két művész viszonya hogyan vált egyre szorosabbá, csak beszámolók, illetve feltételezések alapján ítélhetünk. Annyit bizonyosan tudni, hogy Pasolini a számára különösen kedves munka emlékére egy gyűrűt ajándékozott Callasnak, amit az – talán szándékosan – félreértett. „Ez azt jelenti, hogy szeret?
Nemrég azt mondta, az anyja után én vagyok az egyetlen nő, akit valaha szeretett, és ha valaha is képes volna nőhöz vonzódni, akkor én lennék az”
– újságolta lelkesen egy bizalmasának. A páros a forgatás befejeztével is sok időt töltött egymás társaságában, nemcsak a film díszbemutatóján jelentek meg együtt, de utazgattak, eltöltöttek egy hónapot Görögországban, a sajtó pedig mohón várakozott minden velük kapcsolatos információra. Híres csókolózós képük hatalmas szenzációt keltett, és a pletykák azt rebesgették, hogy eljegyezték egymást.
Míg Pasolini mindig visszautasította, hogy a köztük lévő magánéleti kapcsolatról beszéljen, egyes vélekedések szerint az énekesnő maga is szivárogtatott információkat kettejükről.
Arra vágyott, hogy „áttérítse” a férfit, felkeltse benne a nők iránti vonzalmat, és feleségül menjen hozzá.
Terve természetesen nem járt sikerrel, ám a két érzékeny lélek, akik mindketten sok szenvedésen mentek keresztül, jó társra, barátra és valamiféle plátói szerelmesre lelt egymásban. A rendező verseket írt Callasnak, és többször lerajzolta őt, míg a nő átsegítette élete egy válságos periódusán, amikor magán- és szakmai életének társa, Ninetto Davoli véget vetett kapcsolatuknak, és bejelentette, hogy megnősül. „Boldogtalan vagyok miattad, de boldog, hogy megbíztál bennem. Kedves barátom, boldogtalanná tesz, hogy ezekben a nehéz percekben nem lehetek olyan közel hozzád, ahogy te sokszor voltál velem” – írta Callas Pasolininek.
A későbbiekben a távolság is a két művész közé állt: az énekesnő Párizsban élt, a rendező elsősorban Olaszországban tartózkodott. Így természetesen a kapcsolatuk iránti érdeklődés is olyan hirtelen hagyott alább, ahogyan feltámadt. 1975 novemberében Callas mérhetetlen fájdalommal szerzett tudomást barátja tragikus haláláról, ám sokkal több idő neki sem adatott: két évvel később magányos otthonában érte a halál.
Művészi értelemben a házasság Maria és közöttem már végbement
– válaszolta egyszer egy magánéletét firtató újságírói kérdésre Pasolini. „Forgattunk egy filmet, és rájöttünk, milyen jól tudunk együtt dolgozni.” Hogy mi történt két rendkívüli ember bizalmas óráiban, azt sosem tudjuk meg, ám kapcsolatuk legfontosabb gyümölcse, a Médea megmarad számunkra.
Fejléckép: Jelenet a Médeából (forrás: The Criterion Collection)
hírlevél
