Még egy sört mindenkinek!

Érdemes beiktatni egy kirándulást a tatai Öreg-tóhoz, és beugrani egy sörre, akarom mondani egy kiállításra, mert ha nem tesszük meg 2022 januárjának végéig, akkor sokkal többet kell érte utaznunk, hiszen Erdélybe megy tovább. Az Ez sör! A sernevelőtől a sörgyárig címet viselő tárlat a magyarországi sörgyártás történetét és a sörfogyasztás szokásait mutatja be, és most a Német Nemzetiségi Múzeum fogadta be egy egykori vízimalom épületében. A látogatók megismerhetik a hazai sörfőzés történetét a honfoglalástól a 20. századig, bemutatják a középkori sernevelőket, a német és cseh sörfőzőket, az ipari sörgyártás beindulását és a legnagyobb üzemek történetét, az állami sörfőzést, továbbá a napjainkban működő kisüzemi főzdéket.

Kocsmai jelenet. Reklámgrafika (Fotó/Forrás: Dreher Sörgyárak Zrt.)

Bár a borfogyasztásnak hazánkban tekintélyes hagyománya van, most a sör a legnépszerűbb alkoholtartalmú ital a magyarok körében. Nem is lehetne aktuálisabb ez a tárlat, hiszen a kézműves sörök divatja mellett

az utóbbi években sörből iszunk nagyobb mennyiséget.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársai alaposan és precízen feldolgozták a sörgyártás technológiáját, a sörfogyasztás szociológiáját, a magyarországi sörfőzés hagyományait, kultúráját. A kiállítás tereiben nem lehet nem érzékelni létrehozóinak jókedvét és elkötelezettségét a téma iránt. A „Sörös vagy boros vagy?” kérdésre a kiállítás rendezői egyértelmű választ adnak. Életvezetési tanácsokat pedig Molnár Ferenctől érdemes elfogadni, aki a Liliomban fejti ki a következőt: „Most, fiam, iszok egy sört. Azt tanuld meg, fiam: minden ijedtségre egy sör."

Az Ilkovics Étterem söntéspultja, 1948 (Fotó/Forrás: Dreher Sörgyárak Zrt.)

A szerteágazó ismeretanyagot feldolgozó, érdekes kultúrtörténeti kiállítás mégsem csak a sörről szól, hanem annál sokkal többről. Gondoljunk csak az idei nemzetközi Oscar-díjat nyert filmre, a nagyszerű dán rendező, Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek című alkotására, ami azt tárgyalja, mit jelent nekünk az alkohol, mit árulnak el ivási szokásaink az adott korról, a társadalomról, amiben élünk. „Enni-inni mindig fogunk” – ismételgették nagyszüleink, de nem mindegy, hogyan, mert nemcsak a két véglet van, az alkoholizmus és az absztinencia.

Berendezett enteriőrökben kisvendéglőket, sörözőket és kocsmabelsőket idéznek meg, Dreher-logós reklámszékek mellett haladva folyamatábrák ismertetik a sörgyártás mozzanatait, a vitrinekben pedig különböző korszakokból származó korsó- és palackgyűjtemények láthatók a sörgyárak védjegyeivel. Van itt kocsmaablak, kellékek, plakátok, feliratok és az alcímben idézett „A koccintást kérem mellőzni” tábla az 1930-as évekből.

Vendéglői berendezés, 1960-as évek (Fotó/Forrás: Dreher Sörgyárak Zrt.)

Krúdy Gyula sem biztatott senkit koccintásra, sőt szerinte érdemes egy kicsit állni hagyni a korsót, „mert az igazi sörivók nem hisznek abban a babonában, hogy csak a frissen csapolt söröshordó érdemes a megízlelésre-, az okos emberek megvárják, amíg a sör némileg leülepedett”.

Nagyon izgalmas a sörfőzés története is.

„Számos forrás utal arra, hogy honfoglaló őseink mint sztyeppei vándorló népek, ismerték a komlót és készítettek sört – meséli Török Róbert, a kiállítás kurátora, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója. – A vándorló életmód ugyanis a két-három év alatt termőre forduló szőlő termesztését teljesen kizárta, míg a rövidebb termőidejű gabonák kitűnő alapanyagul szolgáltak sör készítéséhez. A sörfőzésnek is megvoltak a védőszentjei, a legismertebbek Szent Dorottya és Szent Miklós, valamint Szent Flórián, a tűzveszélyes szakmák védőszentje. A sörházakat, a tűzvésztől rettegve, általában a városok, falvak szélére telepítették.”

Dreher Antal Kőbányai Serfőzdéje és a Dreher Villa, 1890 körül (Fotó/Forrás: Dreher Sörgyárak Zrt.)

Pesten is egy külvárosi terület, Kőbánya lett a sörfőzés központja, ahol a 19. század végén öt gyár is működött. Közülük idősebb Dreher Antal kezdett kiemelkedni, vásárlásokkal folyamatosan növelte területét, a föld alatt pedig hatalmas pincerendszert épített ki, egyszóval elindult a birodalomépítés útján. A Dreher-lovaskocsik Pest színfoltjai voltak, reggeltől estig szállították hordókban a vendéglőkbe, szállodákba a nedűt. A századfordulóra a Dreher család négy sörgyárában csaknem 670 ezer hektoliter sört főztek. A Monarchia széthullása után a maradék piac megtartása érdekében a három kőbányai sörgyár a Dreher konszernben egyesült, majd a harmincas években modernizálták a gyártást is. Ekkoriban a Dreher–Haggenmacher Első Magyar Részvény Serfőződe Rt. a magyar sörpiac 75 százalékát uralta.

Az Esti Kurír 1931 nyarán állást foglalt a kérdésben: „Sereskorsóval az ember százados múltú diáki és mesterlegényi szokás szerint úgy köszönt, hogy szembenéz azzal, akivel iszik, majd szeme magasságáig emeli korsóját, egyet koppant vele az asztalon és iszik. Ha az egész társaság egyszerre iszik, mindenki feláll, megemeli a korsót, azzal hármat koppant, iszik és mindenki egyszerre teszi le a korsót egy koppantással.” Szóval koccintani nem szabad, csak koppintani!

Asztaltársaság a Gundel Étteremben az 1910-es évek végén (Fotó/Forrás: Dreher Sörgyárak Zrt.)

De ami még ennél is jobb hír, 1931-ből: „Az ideges, idegbeteg emberiség most nagy érdeklődéssel figyel fel arra a hírre, hogy egy francia tudós tudományos kutatásai közben olyan szert talált, amely

A szenzáció erejével hat, hogy ez a szer nem valami vegyi úton előállított orvosság, hanem egy újonnan felfedezett vitamin, amelyet a tudós kutató a sörélesztőben talált meg.” (Magyarság, 1931. IV. 3.)

A második világháború, illetve az 1948-as államosítás után a Dreher Sörgyár átalakult Kőbányai Sörgyár Nemzeti Vállalattá. A szocializmus legnagyobb kihívása sörfronton a termelés növelése, az általános sörhiány leküzdése volt. A Kinizsi és a Kőbányai világos szinte egyeduralkodóvá vált, a barna sörök hiánycikknek és különlegességnek számítottak, és ma még sokan emlékezhetnek gyerekkorukból a nyári sörhiányra, vagy a balatoni sorbanállásokra, ha sörszállítmány érkezett a helyi közértbe.

Vendéglői berendezés, 1960-as évek (Fotó/Forrás: Dreher Sörgyárak Zrt.)

Az is izgalmas, ki, miért és hogyan ivott sört Magyarországon. A filoxéravésszel kezdődött a sör diadalútja, a szőlőgyökértetű miatt a bor ára az egekbe szökött, nőtt a sörfogyasztás. Ráadásul az állam is a sörtermelők pártjára állt egy kedvező adóreformmal. A 19. század végén az új sörgyárak látványos, historizáló épületei igazi büszkeségei lettek a fővárosnak. Orvosi szakvélemények szóltak a sör gyógyhatásáról, megjelentek a külföldi sörök licenc alapján főzött, hazai változatai, sportversenyeken jutalomként üveges sört adtak. A gyártók célközönsége a polgárság lett, igyekeztek elültetni a közgondolkodásban, hogy a sörivás polgári előjog, egy igazi bürger csakis ezzel kezdi a napot.

az Apostolok a Pilseni sörgyárral, a Kárpátia étterem a müncheni Augustinerrel. A szocializmusban viszont mindez gyökeresen megváltozott, a sör a munkásság itala lett, a melóst sörrel kellett kínálni, kalákában házat építő családtagok ellátmánya rekesz sör lett, sörgyári munkásnak lenni kiváltság volt és akkor még nem is említettük a lakótelepi konyhaszekrények tetején elhelyezett sörösdoboz gyűjteményeket.

A rendszerváltás utáni privatizációk lényegében nem alakították át az ország korábbi sörgyár-térképét, csak a tulajdonosok cserélődtek le a magyar államról a külföldi nagy sörgyárakra. A folyamatos összeolvadások feljavították az országban a sörválasztékot, amit a kézműves sörfőzés még tovább cizellált.

Mit is mondhatnánk így a végén? Még egy sört mindenkinek!

Támogatott tartalom.