Miért ne hihetnénk még a jövőben?

Nem volna-e szép, ha az égen felbukkanó szivárványok nem csupán természeti jelenségek volnának, hanem időutazók röptének vonalát jelölnék, arról tanúskodva, hogy az emberiségnek igenis van jövője? Ugo Bienvenu filmje egy ilyen, a mai korszellemet tekintve szinte megdöbbentően pozitív világot tár elénk.

A történet valamikor a távoli jövőben, nagyjából ezer év múlva játszódik, főhőse pedig a tízéves Arco, aki nem vágyik másra, mint hogy családjával maga is útra kelhessen a múltba, például a dinoszauruszok korába. Szülei és testvére – akik egy irizáló köpeny és egy csillogó gyémánt segítségével valóban szivárványokként repülnek az időben – rendszeresen ellátogatnak a történelem korábbi korszakaiba, hogy különböző növényeket gyűjtsenek be, mivel

hatalmas, az égig érő platformokon arborétumszerű otthonokban élnek, ahol maguknak termelik meg az élethez szükséges ételeket és energiát. Mivel a törvények nem engedik, hogy a gyerekek tizenkét éves koruk előtt utazzanak, Arco ellopja nővére köpenyét, de időutazásába hiba csúszik, és véletlenül 2075-ben ragad.

Jelenet az Arco – Fiú a jövőből című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A fiúra a szintén tízéves Iris talál rá. A kislánynak ugyancsak megvan a maga problémája: szülei soha nincsenek otthon, őt és kisöccsét gyakorlatilag egy robotdada neveli. És egyébként is elszomorítja a világ állapota: bár 2075-ben a Föld még valamennyire hasonlít az általunk ismertre, de a szélsőséges viharok és erdőtüzek egyre gyakoribbá válnak, a pusztuló természetet pedig az emberiség gépekkel, virtuálisan próbálja pótolni.

Az Arco – Fiú a jövőből ügyesen támaszkodik a sci-fik bevált sémáira, nem véletlen, hogy sokan például az ET-hez, míg mások a Csillagok közötthöz hasonlították, de nekünk magyaroknak joggal juthat eszünkbe Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor kiváló Műanyag égboltja is, amely ugyan egy sokkal sötétebb jövőképet vázolt fel, mégis képes volt felvillantani az emberiség alkonyában egy eszményi gondolatot és talán még valamiféle reményt is.

Jelenet az Arco – Fiú a jövőből című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Ugo Bienvenu alkotása mondhatni gyermekien tiszta, hiányzik belőle a felnőttek fáradt cinizmusa és borúlátása. Nem kiált segítségért, nem ítélkezik az emberiség felett, pusztán csak annyit kérdez:

Az Arco szépsége elsősorban a két főhős kapcsolatában rejlik. Bár Iris és Arco két külön világban, ezer év távolságában született, mégis azonnal, tökéletesen megértik és kiegészítik egymást – ahogy a napfény és a vízcseppek a színek végtelen palettáját rajzolják az égre, úgy villan fel szeretetükben egy jobb jövő megannyi lehetősége.

A gyermeki tisztasághoz hozzátartozik az is, hogy az Arcóban lényegében nincsenek negatív karakterek, és a 2075-ös, robotok által karbantartott világ sem valamiféle disztópia. Mi több, talán a történet legszerethetőbb karaktere éppen a robotdada, Mikki, aki egyszerre gondos és felelősségteljes szülő, társ, barát, pszichológus, ha pedig kell, világmegváltó hős. Az alkotók izgalmas megoldása, hogy beszédében az Iris szüleit szinkronizáló színészek (Alma Jodorowsky és Swann Arlaud) hangja olvad össze.

Jelenet az Arco – Fiú a jövőből című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Az Arco néhány jelenete kissé hatásvadásznak hat éppen a tisztasága és optimizmusa miatt, de valahogyan egy animációs filmnek sokkal könnyebben megbocsátja ezt az embert. Bőven kárpótolnak minket a technikai részletek, mint például a gyönyörű, melankolikus zenék, vagy az izgalmas látványvilág: a viszonylag egyszerűen ábrázolt karakterek és a varázslatosan kidolgozott hátterek kontrasztja biztosan sok anime rajongó számára felidézi majd Mijazaki Hajao műveit.

Közhely, de a legjobb animációs filmek egyszerre szólnak a felnőtteknek és a gyerekeknek is, és ennek Ugo Bienenu alkotása tökéletesen megfelel. Egyszerű nyelvezetével, szép, könnyen befogadható gondolataival olyasmit ér el, amire manapság sokaknak szüksége lehet: ha csak egy kis időre is, de oldja a szorongásainkat.

Fejléckép: Jelenet az Arco – Fiú a jövőből című filmből (Forrás: Mozinet)