Úgy tűnik, a művészettörténet nagy részében egyáltalán nem volt divatos a nyílt mosoly. Nagyon távolinak tűnnek a komoly portrék ma, amikor kulturális reflexszé vált, hogy ha kamerát látunk, mosolygunk – jegyzi meg Nicholas Jeeves is a The Serious and the Smirk: The Smile in Portraiture című esszéjében. A rossz szájhigiéniának valóban köze lehet ahhoz, hogy a nagy képzőművészeti csarnokokban, a művészet „templomaiban” végighaladva csupa patetikus, komoly arc néz vissza ránk, de sokkal egyszerűbb válasz is létezik a jelenségre:

ezért általános gyakorlattá vált a komoly ábrázolás, esetleg az enyhe félmosoly. Ugyanakkor a mosoly jelentése is koronként változott a festészettörténet során. 

Caravaggio: A győztes Amor (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Így volt ez Jan Steen, Frans Hals, Judith Leyster és Gerrit van Honthorst festészetében is. Ezekre a festőkre a legnagyobb hatást a nagy olasz előd, Caravaggio gyakorolta, aki elsőként ábrázolta idealizálás nélkül a római tavernák népét, és ez az ábrázolásmód áthatotta mitológiai és vallásos témájú festményeit is. A győztes Ámor című, 1602-es festményén például a fiatal szerelemisten nyíllal a kezében, pajkos mosollyal néz ránk. Hamiskás mosolya botrányosan hatott korában, mivel néhányan a „homoszexuális szenvedély ünneplését” olvasták ki belőle - jegyzi meg Jeeves. Caravaggio közvetlenül inspirálta Gerrit van Honthorst 1624-es, A nevető hegedűs című festményét, aminek szexuális jelentése egyértelmű volt: szinte hallani lehet a hegedűs kéjsóvár nevetését, amit egyértelmű kézmozdulattal kísér. Honthorst tehát már egy szituáció részeként ábrázolja alakját, és egy helyzetre adott reakcióként használja a nevető arcot. 

Gerrit van Honthorst: A nevető hegedűs (Fotó/Forrás: Johnny van Haeften Ltd., The Bridgeman Art Library.)

A zárt ajkú mosoly más jelentést hordozott, az elit, elegáns nők attribútuma volt a képeken, hiszen ezerféle érzelmet közvetíthetett – érdeklődést, flörtölést, enyhe zavart, elégedettséget, stb. 

Nem véletlen, hogy rengeteg tanulmány foglalkozik Mona Lisa (1503) mosolyával, ami párbeszédre, interakcióra hívja a befogadót. Hasonló mosollyal ábrázolta feleségét Rubens az Isabella Brant portréja (1620-’25) című képen, de ezt az eszközt alkalmazza később, 1805-ben Goya a Doña Isabel de Porcel portréja című festményen, vagy Françoise Poncelle Madame Jacques-Louis Leblancról készült, 1823-as festményén.

Balról jobbra: Isabella Brant, Doña Isabel de Porcel, Madame Jacques-Louis Leblanc (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

A 19. században aztán a fotó feltalálása után a portréfestészetben egyre gyakoribbak lettek a mosolygó arcok, míg a kortárs modern festők már paródia tárgyává is tették azt, megjelentek a "szociopata" mosolyok is. Kerry James Marshall A művész portréja, amin már csak árnyéka korábbi önmagának (A Portrait of the Artist as a Shadow of His Former Self) című 1980-as festményén egy sötét, kétdimenziós alakot látunk csorba, fülig érő vigyorral, ami a fekete minstrel-ábrázolások és a rasszizmus kritikája is. Yue Minjun pedig a kínai cinikus realizmus részeként csinált karriert saját arcképének vigyorgó karikatúrájából, amivel már a fagyott politikai és társadalmi mosolymaszkokra mutat rá.

Kerry James Marshall és Yue Minjun festményei

Mi tehát a mosoly szerepe? Felfed vagy eltakar? A művészettörténet sokat elárul arról, hogyan változott évszázadokon keresztül az, ahogyan az emberiség látni és láttatni akarja önmagát.

(forrás: artsy.net, publicdomainreview.org, A címlapképen balról jobbra: Leonardo Da Vinci: Mona Lisa, Frans Hals: Malle Babbe, Gerrit van Honthorst: A nevető hegedűs, Kerry James Marshall A művész portréja...)