Úgy tűnik, a művészettörténet nagy részében egyáltalán nem volt divatos a nyílt mosoly. Nagyon távolinak tűnnek a komoly portrék ma, amikor kulturális reflexszé vált, hogy ha kamerát látunk, mosolygunk – jegyzi meg Nicholas Jeeves is a The Serious and the Smirk: The Smile in Portraiture című esszéjében. A rossz szájhigiéniának valóban köze lehet ahhoz, hogy a nagy képzőművészeti csarnokokban, a művészet „templomaiban” végighaladva csupa patetikus, komoly arc néz vissza ránk, de sokkal egyszerűbb válasz is létezik a jelenségre:
a modell nem tudott órákon keresztül mosolyogni a festőállvány előtt úgy, hogy arckifejezése ne forduljon át grimaszba,
ezért általános gyakorlattá vált a komoly ábrázolás, esetleg az enyhe félmosoly. Ugyanakkor a mosoly jelentése is koronként változott a festészettörténet során.
A 17. századi németalföldi festészetben például az alsóbb néprétegek alakjait ábrázolták nyílt mosollyal, sokszor romlott fogakkal, mivel az európai arisztokrácia a nevetést a féktelen duhajkodással, a devianciával azonosította ekkoriban.
Így volt ez Jan Steen, Frans Hals, Judith Leyster és Gerrit van Honthorst festészetében is. Ezekre a festőkre a legnagyobb hatást a nagy olasz előd, Caravaggio gyakorolta, aki elsőként ábrázolta idealizálás nélkül a római tavernák népét, és ez az ábrázolásmód áthatotta mitológiai és vallásos témájú festményeit is. A győztes Ámor című, 1602-es festményén például a fiatal szerelemisten nyíllal a kezében, pajkos mosollyal néz ránk. Hamiskás mosolya botrányosan hatott korában, mivel néhányan a „homoszexuális szenvedély ünneplését” olvasták ki belőle - jegyzi meg Jeeves. Caravaggio közvetlenül inspirálta Gerrit van Honthorst 1624-es, A nevető hegedűs című festményét, aminek szexuális jelentése egyértelmű volt: szinte hallani lehet a hegedűs kéjsóvár nevetését, amit egyértelmű kézmozdulattal kísér. Honthorst tehát már egy szituáció részeként ábrázolja alakját, és egy helyzetre adott reakcióként használja a nevető arcot.
A zárt ajkú mosoly más jelentést hordozott, az elit, elegáns nők attribútuma volt a képeken, hiszen ezerféle érzelmet közvetíthetett – érdeklődést, flörtölést, enyhe zavart, elégedettséget, stb.
A komolyság és öröm közötti határmezsgyén megbúvó mosoly a festők számára jó eszköznek bizonyult arra, hogy hosszú perceken át fenntartsák a szemlélődő figyelmét.
Nem véletlen, hogy rengeteg tanulmány foglalkozik Mona Lisa (1503) mosolyával, ami párbeszédre, interakcióra hívja a befogadót. Hasonló mosollyal ábrázolta feleségét Rubens az Isabella Brant portréja (1620-’25) című képen, de ezt az eszközt alkalmazza később, 1805-ben Goya a Doña Isabel de Porcel portréja című festményen, vagy Françoise Poncelle Madame Jacques-Louis Leblancról készült, 1823-as festményén.
A 19. században aztán a fotó feltalálása után a portréfestészetben egyre gyakoribbak lettek a mosolygó arcok, míg a kortárs modern festők már paródia tárgyává is tették azt, megjelentek a "szociopata" mosolyok is. Kerry James Marshall A művész portréja, amin már csak árnyéka korábbi önmagának (A Portrait of the Artist as a Shadow of His Former Self) című 1980-as festményén egy sötét, kétdimenziós alakot látunk csorba, fülig érő vigyorral, ami a fekete minstrel-ábrázolások és a rasszizmus kritikája is. Yue Minjun pedig a kínai cinikus realizmus részeként csinált karriert saját arcképének vigyorgó karikatúrájából, amivel már a fagyott politikai és társadalmi mosolymaszkokra mutat rá. Mi tehát a mosoly szerepe? Felfed vagy eltakar? A művészettörténet sokat elárul arról, hogyan változott évszázadokon keresztül az, ahogyan az emberiség látni és láttatni akarja önmagát.
Fejléckép: Leonardo Da Vinci: Mona Lisa és Judith Leyter: Potré a malomkő-gallért és szárnyas diadémsapkát viselő asszonyról (Forrás: Wikipedia)