Mihez kezdjünk a gonosszal? – kritika a Csak egy baleset című filmről

Aki ismeri a 2010-es Láttam az ördögöt című dél-koreai filmet, az nem csupán egy lebilincselő bosszútörténettel lett gazdagabb, hanem egy igazán nyugtalanító felismeréssel is. Kim Jee-woon rendezése brutális erővel mutat rá arra, hogy a rosszal szemben a jó eszközei hatástalanok:

Ezt a gondolatot járja körül Dzsafar Panahi új filmje is, amely 2025-ben fődíjat nyert Cannes-ban, a világ legrangosabb fesztiválján. A rendezőnek aligha kell bemutatni a gonosz működését: bár az iráni kortárs mozi egyik legelismertebb alkotója, hazájában húsz évre eltiltották a filmkészítéstől rendszerellenes propaganda miatt, korábban pedig már be is börtönözték. Csak egy baleset című új alkotását szintén titokban forgatta le, tavaly decemberben pedig távollétében az iráni hatóságok ismét egy év börtönbüntetésre ítélték. Ennek fényében pedig – hasonlóan a Szent füge magjához – egészen különös élmény a moziban ülni és tudni, hogy ezekért a képsorokért valakik kockára tették a biztonságukat.

Jelenet a Csak egy baleset című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

Az alaptörténet sokak számára joggal idézheti fel Roman Polanski 1994-es A halál és a lányka című thrillerét. A Csak egy baleset valóban egy közönséges közúti balesettel kezdődik. Miután az éjszaka közepén elütött egy állatot, Ekbal (Ebrahim Azizi) egy autószerelőhöz hajt, aki azonban láthatóan megdermed a jelenlététől. Vahid (Vahid Mobasseri) ugyanis biztosra veszi, hogy egykori börtönőre toppant be hozzá, aki súlyos fizikai és pszichológiai bántalmazásoknak vetette alá. A kétségbeesett és megalázott férfi radikális lépésre szánja el magát: a nyomába ered Ekbalnak, elrabolja, majd a sivatagba hajt, hogy élve eltemesse. Csakhogy hamarosan felébred benne a kétely. Az idegen természetesen mindent tagad, Vahid pedig rájön, hogy valóban nem lehet biztos a dolgában, hiszen a kínzások idejére bekötötték a szemét.

Vahid bizonyosságot szeretne, ezért felkeresi sorstársait, akik vele együtt ártatlanul ültek börtönben. A múlttal való szembenézés azonban mindenkiből más érzelmeket hoz elő: valaki felejteni szeretne, mások nem akarnak olyanná válni, mint a rezsim kiszolgálói, míg van, aki csak bosszúra szomjazik.

Túl az alaphelyzet erkölcsi dilemmáján, a film elsősorban a lenyűgözően megírt forgatókönyv miatt fog sokak emlékezetében megragadni. Panahi valósághűen ábrázol, néhány elrejtett szimbólumot leszámítva nem esztétizál túl sokat. Még amikor néha úgy érezhetjük, a vizuális kompozíció valamiféle egzisztenciális mélységet kap, az egyik szereplő azonnal le is leplezi ezt a gesztust egy kiszólással, hogy ez a jelenet pont olyan, mint a Godot-ra várva-előadás, amit a színházban láttak.

Jelenet a Csak egy baleset című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

A film elsősorban érzelmi realizmusra törekszik, aminek köszönhetően sokkal nagyobb figyelmet fordíthatunk a karakterek drámájára. Együtt őrlődhetünk velük a legszélsőségesebb hangulatok között – kétségbeesés, düh, kétely, megnyugvás, humor, szembenézés, félelem és szeretet váltja egymást újra meg újra. Panahi írói tehetségének egyik legragyogóbb bizonyítéka, hogy egy ponton gyakorlatilag elfeledkezünk a kocsiban fekvő, elkábított és megkötözött férfiról, és

Hosszú ideje a legmeghatározóbb filmélményem az Érzelmi érték volt, és most, a moziban ülve mindvégig azon gondolkodtam, hogy a cannes-i zsűri vajon miért „csak” a második legfontosabb elismerést, a Nagydíjat ítélte oda Joachim Triernek. Túl a szólásszabadság melletti állásfoglaláson, vajon mi nyűgözte le őket annyira Panahi rendezésében, hogy az Arany Pálmát inkább neki adták? Aztán elérkezett az utolsó két jelenet, két pokolian hosszú snitt, és végül is megértettem. A Csak egy baleset utolsó tizenöt-húsz perce a színészi és forgatókönyvírói teljesítmény magasiskolája. Pusztán emiatt a két jelenet miatt szinte biztos, hogy más emberként távozunk a vetítésről – igaz, nem lesz könnyű megemészteni azt a tudást, amit ránk hagy a rendező.

Fejléckép: Jelenet a Csak egy baleset című filmből (Forrás: Cirko Film)