A Bohém rapszódia és a Rocketman után üdítő változatosság, hogy a szerzőpáros meg sem próbált életrajzi alapokra helyezkedni. Amit el akartak mondani a témában, azt megtették a 2016-os The Beatles: Eight Days a Week című dokumentumfilmben.
Most pedig írtak egy szerelmes levelet az együtteshez, vagyis megmutatták, mit adott nekik a csapat és a zenéje.
(Ez nem puszta szófordulat. Az alkotók rajongókhoz méltóan hisznek abban, hogy a Beatles popkulturális hatása sokkal messzebbre mutat, mint a zene, és több, ma is használt tárgy sem létezne az együttes nélküli világban.)
Jack Malik egy húszas évei végén járó, reménybeli rockzenész. Részmunkaidőben polcot pakol egy áruházban, a fennmaradó időben pedig meglepően kevés néző előtt énekel eldugott helyeken. Épp mikor belátja, hogy ebből már nem lesz karrier, és közli menedzserével, Ellie-vel, hogy kiszáll - elüti egy busz. Pont abban a pillanatban, amikor az egész világon elmegy az áram 12 másodpercre.
Ez pedig valahogy kitörli mindenki emlékezetéből a Beatlesnek még a létezését is, nemhogy a dalait. Kivéve Jack-et
- aki úgy tűnik, kapott a sorstól egy új esélyt. A terv egyszerű: újraalkotja a Beatles munkásságát és meglátja, így mire jut a karrierjével.
A forgatókönyv Richard Curtis munkája, aki nagyon ért a kissé lökött, de szeretnivaló baráti társaságok megalkotásához, ahogy azt már bebizonyította a Négy esküvő egy temetésben, a Sztárom a páromban vagy az Igazából szerelemben. A korábban emlegetett dokumentumfilmben épp a Beatlest jelöli meg az ihletük forrásának. "A Beatles volt az az álom, ahogy az ember elképzeli az életet a barátaival együtt.
A filmjeimben bizonyos tekintetben mindig ezt próbáltam megragadni, ahogy négy barát együtt iszogat, nevetgél, viccelődik."
Hogy a még ennél is lököttebb családtagokat ne is említsük.
A tökéletesre polírozott hollywoodi csillogás helyett a film két lábbal áll a földön, amitől sokkal szerethetőbb és könnyebb is azonosulni vele. Legyen szó a kissé lepukkant helyszínekről, a rozoga házakról, a selyem hálóing helyett béna pizsamában ajtót nyitó főhősnőről vagy a nagy bejelentés közben nyugton maradni képtelen családról és szomszédról. Curtis-nek érzéke van a hétköznapok humorához, ami mindannyiunk életében megvan (hazai fronton Ujj-Mészáros Károlynak vannak ilyen csillanásai).
Főhősünk, Jack, nem különleges fickó. Kicsit bumburnyák marad a Los Angeles-i nagymenők között is.
Nem vedlik át szupersztárrá, hanem szenved a lelkiismeretfurdalástól, hogy más helyett zsebeli be a sikert, mint egy Arany János-ballada hőse.
Annak ellenére, hogy nem életrajzi film, a lelkesebb rajongók több kikacsintást is észrevehetnek. A lemezbemutató-koncerten elénekelt Help Jack segélykiáltása, amivel a hírnév nyomásától és szorult helyzetéből menekülne - ahogyan már a dal megszületése mögött is pont ez állt. John Lennon szintén segélykérésnek szánta a nótát az őket is elragadó Beatles-mánia fojtogatásában. A négy gombafejű életének gondtalan korszaka a turnézásokkal lezárult, innen már egy sokkal komplikáltabb fejezet következett.
A Yesterday igazi örömprojekt, az alkotóknak - legyen szó az íróról, színészekről, vagy a vágóról - és a nézőknek egyaránt.
A film végig emberi léptékű és életszagú marad, a Los Angeles-ben játszódó részeket, a sztárságot kellő távolságtartással kezeli. A baráti társaságnak kisebb szerep jut, mint Curtis korábbi alkotásaiban, Ed Sheeren felbukkanása azonban ellensúlyozza ezt. Nem válik öncélú cameóvá, hanem valóban hozzá tud tenni a sztorihoz. Curtis és Boyle ráadásul teleszórták apró poénokkal, összekacsintásokkal és egy olyan momentumot is beépítettek, amitől az igazi rajongóknak valószínűleg elakad a szava. (Nekünk elakadt...)
Yesterday
angol zenés vígjáték, fantasy, 112 perc, 2019
Bemutató dátuma: 2019. június 27. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)
hírlevél
