A fesztivál élő, friss, modern filmek sokaságát kínálta mindenféle és -fajta műfajban, így aztán tovább reménykedhetünk abban, hogy folytatódhat a magyar film megújulása. Ahogy tavaly, úgy idén is fájóan hiányoztak a középgeneráció nagy rendezőinek munkái, ott voltak azonban a fiatalok, és újra elsőfilmes rendező nyerte el a legjobb film díját (sőt, a legjobb elsőfilm díját is), Kis Hajni Külön falkája ezúttal is mindenkit lenyűgözött.
Premierek
A százas nagyságrendben beválogatott mozgóképek között idén mindössze három premierre került sor Veszprémben, mindhárom méltó felvezetéssel, nagy érdeklődés mellett futott, mi is ott voltunk A játszma, a Szia életem! és a Bereményi kalapja bemutatóin. A játszma megnyitó díszelőadásával kezdődött a filmünnep, másnap a könnyű szórakoztató vígjáték, a Szia, életem! töltötte meg a Hangvilla nagytermét, a közönség imádta, és vette a poénokat, szombat este pedig a Bereményi Gézáról készült portréfilmmel lélegezhettünk együtt – és lehettünk szemtanúi egy elveszettnek hitt kalap visszatérésének is.
Hiába, az alkotók jelenlétében és a közös mozizás erejében válik újra átélhetővé a film, mindegy, milyen a műfaja, egyszerűen befogadóbbakká válunk ezeken a kivételes alkalmakon. Tényleg érdemes visszatalálni a mozikba, a filmklubokba.
Minden, ami a film mögött van
A Veszprémben töltött napok alatt szerencsére jutott idő a szakmai beszélgetések meghallgatására is. Fontos és okos gondolatokat hallhattunk a filmipar expanziójáról és a stúdiófejlesztésekről, a filmes oktatás, a szakmai képzések helyzetéről, és megérkezett az első nemzetközi vendég is, Bernd Buder, a Cottbusi Filmfesztivál igazgatója személyében. Bemutatkozott a hungarikumnak beillő Inkubátor Program (olyan filmek bölcsője, mint például a Külön falka, a Természetes fény vagy az Egy nap), és újra beszélgetést rendeztek a dokumentumfilmesek, igaz, Lajos Tamás producer sajnos lemondta a részvételét.
Kétség nem fér hozzá, a filmek a fő attrakciók, mégis ezek a háttérbeszélgetések mélyítik el a fesztiválélményt,
és mutatnak rá arra a sokszor feledésbe merülő tényre, hogy milyen összetett és szövevényes is ez a műfaj, hogy milyen komplex szellemi és technológiai infrastruktúra mozgatja – és mozgatta már a kezdetektől – a filmezést. És jó belegondolni abba is, hogy milyen gazdagok vagyunk a tehetséges szakemberekben, jó példa erre a nemrégiben Oscar-díjjal elismert Sipos Zsuzsanna, a Dűne díszletberendezőjének sikere.
Janovics Jenő és Kertész Mihály
Az Óváros téren hallgattuk meg a fesztivál legérdekesebb kerekasztal-beszélgetését két korszakos zseniről, a 150 éve született Janovics Jenőről, és egyik felfedezettjéről, Kertész Mihályról.
A magyar film egyik aranykorát köszönhetjük Janovics Jenőnek, a kolozsvári színigazgatónak és filmproducernek, akit aztán méltatlanul elfeledtünk, és csak mostanában fedezünk fel újra.
Többek között Korda Sándor (Sir Alexander Korda) és Kertész Mihály (Michael Curtiz) is nála kezdtek – és ez csak a jéghegy csúcsa. Zágoni Bálint rendező, filmtörténész készített róla portréfilmet, aki természetesen részt vett a beszélgetésben is, Lukácsy György, a Magyar Mozgókép Fesztivál fesztiváligazgatója, Muszatics Péter programigazgató, Ráduly György, az NFI – Filmarchívum igazgatója, Kurucz Márton filmtörténész és a moderátor Kolozsi László mellett.
Janovics Jenő sorsa és karrierje a monarchia széthullásának is a metaforája lehetne, nem csoda, hogy állítólag Szabó István szeretne filmet készíteni róla.
Ráduly György bejelentette, hogy a washingtoni kongresszusi könyvtárban megtalálták Janovics Jenő 1916-os némafilmjének három felvonását, és keresik a negyediket is.
A gyónás szentsége külön érdekessége – a témája mellett –, hogy az egyik főhőst, az elhivatott papot, maga Janovics alakítja.
Alan K. Rode nemrég megjelent Kertész Mihály-monográfiája kapcsán Kertész szédítő karrierje és életútja volt a beszélgetés másik iránya. A könyvbemutatónak is elsőrangú sztorizgatás során kiderült, hogy a szeptemberi Budapesti Klasszikus Film Maratonon Kertész Mihály filmjei kerülnek középpontba, és Budapestre látogat a könyv szerzője is.
Memory Project
Óriási sikere volt szombat délelőtt a Hangvilla nagytermében a Memory Project 1956/2021 című dokumentumfilmnek, Pigniczky Réka és Andrea Lauer Rice alkotásának. A film egy 2015-ben útjára indított online archívum, a Memory Project interjúiból ad válogatást, személyes visszaemlékezések formájában dolgozza fel az 1956-os forradalom leverését követő emigráció történetét.
A megrázó vallomásrészletek vetítését követően záporoztak a kérdések a közönség soraiból a rendező felé.
Pignitzky Réka elmondta, hogy mostanában ukrán menekült gyerekekkel foglalkozik, és számára is megindító, hogy milyen hasonlóak az 1956-os és a mai traumák.
Memory Project 1956/2021 (Rövid, Magyar) from Réka Pigniczky on Vimeo.
Nem beszéltünk még a gyerek- és gasztroprogramokról, a nagyszerű koncertekről, az éjszakai véget nem érő beszélgetésekről, törzshelyeink, a Fricska és a Papírkutya közötti vándorlásokról, a Pekedli szatócsbolt zsíros kenyeréről és a Zirci Apátság söréről. Bár a viharos időjárás elmosott néhány szabadtéri vetítést, összességében elmondható, hogy a II. Magyar Mozgókép Fesztivál teljesítette vállalását: igazi találkozóhelyet jelentett a szakmának és a közönségnek, körvonalazódni látszanak saját hagyományai, és megpróbálja továbbvinni az egykori budapesti, pécsi, sőt veszprémi filmszemlék örökségét. Bízzunk benne, hogy jövőre, amikor Veszprém Európa egyik kulturális fővárosa lesz, még nagyobb lehetőséget kap a fesztivál, és a 120 éves magyar film még inkább a nemzetközi érdeklődés figyelmébe kerülhet. És abban is bízzunk, hogy jövőre nem az Ünnepi Könyvhéttel egy időben rendezik meg.
Fejléckép forrása: Magyar Mozgókép Fesztivál