Minden rendben, csak éppen rohad az egész – kritika a Földszintről

Bár interjúnkban kissé megilletődötten reagált a dologra, Reisz Gábor tagadhatatlanul a kortárs magyar mozi egyik legfontosabb alakja, így a filmrajongók számára nagyon is izgalmas kérdés volt, vajon merre mozdul el az életmű. Két felejthetetlen felnövéstörténet (VAN, Rossz versek) után három évvel ezelőtt politikai-társadalmi példabeszéddel jelentkezett (Magyarázat mindenre), ennek fényében pedig – bár a rendező gyakran hangoztatja, nem gondolkodik tudatos filmográfiában – Földszint című új rendezése valahol logikus fejleménye az eddigi munkáinak, amelyben szépen összefésüli a kollektív és az egyéni nézőpontokat. A Velencében debütált és a miskolci CineFesten díjazott alkotásban egy félreérthetetlen allegórián keresztül kritizálja a magyar politikai rendszer működését, de közben megmutatja azt is, hol húzódik a kisemberek felelőssége.

Jelenet a Földszint című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

A történet főhőse Méhn Kristóf (Tompa Ádám), egy kiábrándult festőművész, aki banki archiválóként dolgozik. Ebbe a munkába menekült, ahol az egyetlen gondja, hogy a fénymásolóba tett papírok széle néha kissé felgyűrődik. Egy nap az irodából hazaérve csupán annyi dolga lenne, hogy összepakoljon, a feleségével ugyanis aznap este indulnának a Balatonra, ám a férfi figyelme elterelődik: észreveszi, hogy földszinti lakásukban a szekrény mögött hatalmas penészfolt keletkezett. Ráadásul nem sokkal később megtudja, hogy felesége (Józsa Bettina) gyermeket vár. Kristóf úgy érzi, nem hagyhatja ennyiben a dolgot, hiszen könnyen lehet, hogy a Balatonról hazaérve a penész még tovább terjed, ám hiába csenget be a szomszédokhoz, folyamatosan ellenállásba ütközik. A lakótársak faggatása közben egyre élesebbé válik a konfliktusa a nyájaskodó közös képviselővel (Crespo Rodrigo), aki épp egy nagy liftbeszerelési projektet akar keresztülvinni a késő délutáni lakógyűlésen. Kristóf elszánt nyomozása közben újabb és újabb titkokra bukkan. Hamarosan rájön:

Erről azonban rajta kívül senki nem hajlandó tudomást venni.

A ház legfelső szintjén él a jómódú közös képviselő, aki – mint kiderül – a társasház pénzéből csinosítgatja saját lakását, alatta a neki kiszolgáltatott vagy vele lepaktáló kisemberek laknak, a pincében pedig nincs más, csak nyirkos sötétség, beázott falak és fekete, mérgező penész. Az épület lassacskán összeomlik, de a lakók már hozzászoktak, hogy bizonyos dolgok nem működnek, amúgy sem az ő feladatuk megjavítani őket – aligha kell zseninek lennünk, hogy dekódoljuk, miről beszélnek az alkotók, de nem is nagyon csinálnak titkot belőle: gyakorlatilag húsz perc után félreérthetetlenül jelzik, hogy ez a film az elmúlt tizenhat év politikai kultúrájának egyszerre gúnyos és véresen komoly karikatúrája. A Földszint egy szórakoztató szatíra a saját zsebét tömő gazdasági elitről és az apátiába süllyedt lakosságról, valamint a kettő közötti kölcsönhatásról, arról, hogy egyik sem létezhetne a másik nélkül.

Jelenet a Földszint című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

De kicsoda Méhn Kristóf ebben a képletben? Zárkózott bölcsészfigura, aki tényleg csak egy apróságot szeretett volna elintézni, de látszólag az egész világ úgy rendezkedett be, hogy akadályozza őt ebben. Így válik belőle fokozatosan afféle pesti Neo, egy botcsinálta megváltó, aki, ha már véletlenül felébredt a NER-Mátrixból, megpróbálja felnyitni a többiek szemét.

Méhn Kristóf ugyanakkor mégsem egészen pozitív hős a történetben. Ő már nem a helyét kereső fiatal, akit megszoktunk Reisz Gábor filmjeiben, hanem a középkorúság és apaság felé sodródó felnőtt ember, akit másfajta lelki nyűgök gyötörnek. A férfi mintha azoknak a karikatúrája volna, akik olyannyira kiábrándultak a felszínes és képmutató világból, vagy épp a reality show-vá züllesztett belpolitika ócska színjátékaiból, hogy teljesen elmerülnek az önsajnálatban, és mindenben csupán saját negatív világképük visszaigazolását látják, közben pedig elfelejtik, hogy egyébként vannak az életben olyan dolgok is, mint például szeretet, barátság vagy épp művészet. Mert sajnos azokban az emberekben is van valami nyomasztó és nevetséges, akik kizárólag a rosszat veszik észre maguk körül, hiába van igazuk sok mindenben – a film legalábbis erre mutat rá meggyőző erővel, elsősorban a feleség nézőpontján keresztül.

Jelenet a Földszint című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

A Földszint castingjáért nagy dicséret illeti Bartsch Katát. Egy ilyen abszurd, szatirikus történet nagyon erős karaktereket kíván meg, és szerencsére csupa izgalmas alakítást láthatunk. A Tompa Ádám által megformált Méhn Kristóf méltó Reisz Gábor-i hős, szorongó, szótlan és kiábrándult, de eléggé szerethető ahhoz, hogy hajlandók legyünk végigjárni vele társasházi kálváriáját. Crespo Rodrigo pedig nagyszerű választás a közös képviselő szerepére: van valami igazán tenyérbemászó negédes mosollyal előadott, kampánybeszédnek is beillő monológjaiban, de ennél is hitelesebb az a folyamat, ahogy ez a maszk fokozatosan lehull róla. Karaktere az a fajta kommunikációs gazember, aki a konkrét kérdésekre hosszú, semmitmondó körmondatokban válaszol,

Icipicit elrajzolt figura, de minél tovább nézzük, annál inkább valóságosnak tűnik.

És a történet telis-tele van még imádnivaló alakításokkal. Józsa Bettina a feleség, Vera szerepében a történet lelkiismeretét hordozza, az egyetlen szálat, ami valamiféle jóságot és reménységet csillant fel ebben a pesszimista és abszurd őrületben. Znamenák István egy tökrészeg penészmentesítő szakember képében tűnik fel és okoz vidám perceket. Gazsó György pedig született házmester, parádésan formálja meg a közös képviselővel együttműködő, afféle besúgóként is funkcionáló Posszauer Antalt, az örök csatlóst és behódolót, aki nélkül a rendszer nem maradhatna fenn.

Bár a Földszint egy szomorú látlelet, de legalább jót röhöghetünk rajta – nem mellesleg izgalmas is, mert a forgatókönyv hasonlóan építkezik, mint egy feszült krimi, ahol fokozatosan tárulnak fel egy rejtélyes ügy részletei. Meglehet, az a fajta líraiság, amit a rendező nevéhez társítunk, kevésbé hangsúlyos, és talán a történet túl hamar teszi egyértelművé, miről is akar beszélni, ez az alkotás is bizonyítja, miért van szükség igényes szerzői filmekre: képesek megörökíteni a társadalom aktuális lelki állapotát. Tetszik vagy sem, ebben élünk, ebben éltünk. A kérdés az, meddig lesz ez még így.

Fejléckép: Jelenet a Földszint című filmből (Forrás: Cirko Film)