A Ludwig Múzeumban az elmúlt bő évben több kiváló fotókiállítást is láthattunk. Elég csak Anton Corbijn nem kevés hírességet felvonultató tárlatára vagy az amerikai szociofotót bemutató kiállításra gondolnunk. És természetesen Friedmann Endre, vagy ahogy minden bizonnyal ismerősebben cseng, Robert Capa fényképeire gondolnunk, amelyek ilyen bőségben tavaly voltak először láthatóak Magyarországon.
Ősztől pedig egy újabb magyar származású, de itthon kevésbé (pontosabban a nagyközönség körében nem olyan régóta) ismert alkotó, Martin Munkácsi (1896-1963) életét és persze fantasztikus képeit ismerhetjük meg. Bár kétségtelen tény, hogy a 20. század eleje több nagyszerű magyar fotóst is adott a világnak, akik többször dolgoztak együtt is - Capa és Munkácsi mellett nem feledkezhetünk meg Lucien Hervéről, André Kertészről, Moholy-Nagy Lászlóról és Brassairól sem - ez szerencsére nem jelentette azt, hogy ezek a művészek ugyanazt a szakmai utat járták volna be, így minden egyes újabb alkotóval a fényképezés egy újabb, különleges szeletét ismerhetjük meg.
Míg Capa haditudósítóként, Lucien Hervé mint Le Corbusier és a 20. század építészetének fotósaként, addig Munkácsi mint a divatfotó megújítója vált méltán híressé, akinek tevékenysége meghatározó hatást gyakorolt az európai és az amerikai divatfotózásra. Azonban nem érdemes ennyire előre szaladnunk, mert egy izgalmas életutat és csodás képeket ugranánk át.
A Kolozsváron született Munkácsi családjával együtt 1911-ben költözött Budapestre, ahol először szobafestőnek tanult, de emellett verseket írt és sporteseményekről tudósított, amiket saját készítésű fotókkal illusztrált. Ennek az illusztrálási hajlamnak köszönhetően kapta meg első állását a Színházi Életnél, ahol nem csak írásai jelentek meg, hanem fotóriporteri munkákat is vállalt. Pesti hírnevét azonban egy különös eset hozta meg: 1923-ban lefényképezett egy öreg urat, aki a villamoson veszekedett egy katonatiszttel. Munkácsit szimplán a két ember közötti feszültség fogta meg, ami mint pár nappal később kiderült, odáig fajult, hogy az öreg megölte a katonatisztet. Ennek a véletlennek köszönhetően megnyíltak előtte a pesti szerkesztőségek kapui, ami nem is csoda: képei már ekkoriban is kiválóan szerkesztettek voltak és nagyszerűen visszaadták az adott téma hangulatát.
A világhírhez azonban a külföldi munkákon keresztül vezetett az út. 1927-ben Berlinbe ment, ahol az Ullstein Kiadó több lapjának is dolgozott, így a Die Wochénak, a Die Daménak és a mai szemmel is lenyűgöző számot produkáló, kétmilliós példányszámú Berliner Illustrierte Zeitungnak. Ráadásul ehhez az időszakhoz köthetőek első utazásai és az első legendás képek születése is. Az a tény, hogy Zeppelin léghajón jutott el Rio de Janeiróba, akkor is lázba hozná az embert, ha egy fia képet sem készített volna (de természetesen készített), de a képek között is találunk jó pár, ennek az útnak az izgalmaihoz mérhető alkotást. Például ekkor készült a Tanganyika-tóba szaladó három fekete fiút ábrázoló fotója, amelyről Henri-Cartier Bresson úgy nyilatkozott, hogy emiatt döntött úgy hogy fotós lesz. De megörökítette azt a pillanatot is, amikor Hindenburg átadta a hatalmat Hitlernek, sőt Hitler lieblingjét, Leni Riefenstahlt is fényképezte.
Az erősödő nácizmust látva egyre bizonytalanabbnak látta a helyzetét, így amikor egy amerikai fotósorozata után a Harper's Baazar szerkesztője, Carmel Snow, szerződést kínált neki, nem habozott. Elfogadta az ajánlatot és 1934-ben az Egyesült Államokba költözött. Amerikában leginkább divatfotósként lett elismert, amit egy - ma már kézenfekvőnek tűnő - ötletnek köszönhetett: kivitte a modelleket a szabadba. A korábban műtermekben babként pózoló modellek egyszer csak mozgásba lendültek, futottak, hajoltak, tengerparton, szélben mosolyogtak. Amellett, hogy a divatfotósok valószínűleg mind a mai napig áhítattal ejtik ki Munkácsi nevét ezért a húzásért, a magazinok olvasóinak is sokat adott ezzel.
Munkácsinak ezen a képein jön ki leginkább az az elegancia, derű és játékosság, ami annyira kedvessé és ellenállhatatlanná teszik képeit. Ráadásul nem túlzás azt állítani, hogy azzal hogy megmozdította a modelljeit, példát mutatott és hatással volt a 20. századi modern, dinamikus nő és nőkép kialakulására.
A Bazaar mellett dolgozott a Look és a Life Magazinoknak, ez utóbbi címlapján jelent meg a Fred Astaire-ről készített fotója, de mellette számos hírességet lencsevégre kapott, például Marlene Dietrich-et, Louis Armstorngot és Katharine Hepburnt. És dolgozott a Ladies' Home Journalnak, amitől egy egészen testhezálló és különleges megbízást kapott: mutassa be az amerikai hétköznapokat. Így született meg a 78 képből álló „How America Lives" (Hogyan él Amerika) sorozat, amelyen 1940 és 1946 között dolgozott.
Bár nem csak szakmailag, de anyagilag is elismert fotós volt, nem volt rá jellemző sem a takarékosság, sem a rendszerezés. Ebből kifolyólag dolgozott élete utolsó percéig, és ez az oka annak is, hogy képei szétszóródtak a világban.
A mostani kiállítás sem jöhetett volna létre az Ullstein Kiadó archívuma és az F. C. Gundlach Alapítvány nélkül, amely különös hangsúlyt fektet a divat fotográfia emlékeinek összegyűjtésére. Hogy az Alapítvány mennyire fontosnak mutatja Munkácsi életművét, azt jól mutatja, hogy maga az alapítvány tulajdonosa, a szintén fotós F. C. Gundlach látta el a tárlat kurátori teendőit, amely Munkácsi 1923 és 1963 között készült műveiből nyújt kiváló válogatást. A falakon minden fontosabb képét megtalálhatjuk majd, köszönhetően a több mint 300 darab vintage (a negatív előhívását követő 1-2 éven belül készült, szignózott nagyítás) kópiának, melyek magazin példányokkal egészülnek ki. Lesz majd Pesti Napló, Berliner Illustrierte Zeiting, Harper's Bazaar és Ladies' Home Journal, amik segítségével eredeti környezetükben nézhetjük meg a képeket. Így nem csak művészetként próbára téve Munkácsi műveit, hanem alkalmazott tudományként is, bár sejthetően egyik szemponttal sem lesz semmi probléma.
Martin Munkácsi: Think while you shoot
Ludwig Múzeum
Nyitva: 2011. január 9-ig
hírlevél
