- A kiállítás címe meglehetősen sokrétű. Mi alapján alkották meg a koncepciót?

- Idén az első világháború kitörésének és a vasfüggöny leomlásának az évfordulóját is ünnepeljük, ezek a történelmi események pedig automatikusan visszatekintésre és önreflexióra késztetnek. A kiállító művészekben közös, hogy magát a művészetet forradalmasítják és teszik társadalmi érdekeltségűvé. A változtatás a céljuk, legyen szó akár egy új dizájnról, egy új tipográfiáról vagy egy új színelméletről.

- Sok, különböző országból származó alkotó munkáit gyűjtötték össze. Kiket emelne ki közülük?

- Régóta foglalkoztatott három nagy, nyugati féltekén alkotó művész, ők Magyarországon még nem szerepeltek. Martin Kippenberger a kispolgáriságot kritizálta, Jörg Schlick az osztrák akcionizmus szellemiségéből merített, a fiatalabb Jonathan Meese a művészet forradalmát tűzte zászlajára, és azt mondta: le a giccsel, az agyoncizellált szobrokkal; csak a spontán lehet őszinte és csinálhat forradalmat. Egy másik blokk a délszláv régiót képviseli, amire régóta oda kellett volna figyelnünk, mert míg mi élveztük a rendszerváltás adta lehetőségeket, 1995-ig ott megrendítő dolgok történtek. Ezeknek a lenyomatai a kiállítás filmes szekciójában lesznek láthatók.

- Magyar vonatkozásban milyen társadalmi-politikai kontextusok elevenednek meg?

- Hat-nyolc művet a múzeum saját gyűjteményéből emeltünk be, például a Hordozható utcakőt Gulyás Gyulától, ahol a proletariátus fegyvere azáltal, hogy hordozható, kifordul a maga heroikus-patetikus mivoltából. Frey Krisztián a '68-as prágai eseményekre reagál egy anarchikus kompozícióval. Az Oltárnak, a Hejettes Szomlyazók nyugat-berlini installációjának óriási rekonstrukcióját is kiállítottuk, a bemutatója után két héttel omlott le a berlini fal. Szombathy Bálint 70-es évekbeli művei a kommunizmust illetik kritikával, Baksa-Soós Jánostól zászlókat hoztunk, amelyhez tartozik egy hatalmas naplófolyam az elvágyódásról. Kevés mai magyar alkotónk van, és ők is főleg az utópia felé hajlanak: El-Hassan Róza ökodizájn elképzelése roma kosárfonók és vályogvetők kézműves ismeretanyagát emeli be az építészetbe, Baska Barbara pedig a MAL Zrt.-nek forgatott még 2008-ban egy ismeretterjesztő filmet a cég munkájáról, és már akkor beletett egy mozzanatot, amivel a saját kétségeit fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy alkotó vagy romboló folyamat-e, ami ott zajlik. Az utolsó snittben az iszaptározó rettenetes anyagán időzik a kamera. Ez a vészjósló elem a 2010-es katasztrófa fényében egészen más értelmet nyer.

- Nyilván más a tétje a lázadásnak nyugaton és keleten. Van-e közös vonás az attitűdökben?

- A művészek mindig az igazságtalanság ellen lázadnak, csak az a kérdés, hogyan. Meese például minden eszközt bevet, akciózik, festékkel dobálózik. A szlovén Marko Brecelj és a Puha Terroristák minden politikai hatalmat megkérdőjeleznek és kifiguráznak, de a szlovén politika ezt direkt kéri, hogy legyen kritikus tükrük. De a kiállító művészek nemcsak a társadalommal, hanem a művészeti sznobériával is szembeszállnak, ez nagyon lényeges.

- A magyar aktuálpolitika felmerült-e mint téma? 

- Nem törekedtem rá, hogy aktuálpolitikai szál legyen, ez egy illusztratívabb szint, ahol más erők működnek, és ahol nehéz a kortárs képzőművészetnek érvényeset felmutatni. Engem az a művészeti tendencia érdekelt, ahol a művészetet és a témát is forradalmasítják. Nem láttam olyan művet, ami kifejezte volna a változtatás szándékát; attól még persze jók, csak nem ebben a kiállításban van a helyük.

- Látunk-e olyan művet, ami jelen idejű történésre reagál?

- Egy szír alkotó szíriai iskolákban és óvodákban kért meg gyerekeket, hogy rajzoljanak arról, mi történt velük mostanában. Ezeken a rajzokon mindenütt van egy bunker, egy tank, egy puska, kilőtt ház, félkarú, rokkant szülők.  Nem létezik számukra más, csak a háború. Ez a művész anonim szerepel nálunk, mert csak annak fejében térhetett haza, hogy megszüntette a korábban a Facebookon zajló közösségi művészetét, amit a saját neve alatt folytatott. Ez elég sok mindenre reflektál a jelenből...