- Honnan ered a Tündérhegy elnevezés?

- Eredetileg a zugligeti Tündér-szikla tövében volt az osztály, akkor még az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézethez, vagyis Lipótmezőhöz tartoztunk. Még mielőtt az intézet bezárt, kerültünk ide Budakeszi határára, hogy az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet részeként működjünk tovább.

- Miben különböznek Lipótmezőtől? A külső szemlélőnek egyet jelenthet a kettő: problémás emberek a zárt osztályon.

- Nyitott osztály vagyunk, nálunk nincs zárt részleg, aki önmagára vagy a környezetére veszélyes, nem tudjuk fogadni. Ha a kezelési idő alatt zárt osztályos kezelés válik indokolttá, akkor áthelyezik a pácienst. Tündérhegy fekvőbeteg intézmény 60 férőhellyel, de nem hagyományos kórházi hangulatot kell elképzelni, egész nap főként csoportokban zajlanak a foglalkozások. Van ugyan a páciensnek egyéni terapeutája, de ő a csoportokban történő munka megértését, integrálását segíti. Korábban itt nem volt kifejezetten non-verbális foglalkozás, 2006-ban, az én érkezésem után illeszkedett és integrálódott a repertoárba a művészetterápia. 2007-től két művészetterapeutája van az osztálynak, ketten együtt öt csoporttal dolgozunk.

- Az ember azt gondolná, az egyéni terápia hatékonyabb. Milyen előnyei vannak a csoportban zajló munkának? 

- A csoportos művészetterápiának különleges légköre, hangulata van. Az egyénileg átélt katarzis felerősödik, az összes csoporttagra hat kimondatlanul is.  Felkavaró is lehet az intimitás, hiszen kicsit olyan ez, mintha beleláthatnánk egymás álmaiba. Tündérhegy csoporthangsúlyú terápiás osztály, én is 9-10-fős csoportokkal foglalkozom. Egyénileg csak ambuláns formában dolgozom, itt az osztályon nem.

- Hogyan segít a képzőművészeti terápia?

- Olyan dimenziót nyit, amire a verbális eszköztár nehezen, vagy egyáltalán nem képes; ott kezdődik, ahol a szó elfogy, elakad, vagy el sem ér odáig. Mély rétegekbe hatol be, amire a páciens vagy nem emlékszik, vagy olyan erős elfojtás alatt van az emlék, hogy nem tudja szavakkal kifejezni, vagy annyira szorong, hogy a verbális közlésben akadályoztatva van. Ilyenkor nagyon nagy segítség a rajzolás és a festés: a képekkel, a szimbólumokkal el tud kezdeni kommunikálni. Egy foglalkozás egy aktív munkafázisból és egy megbeszélő körből áll, ami során a csoport is tud egy-egy képhez viszonyulni. Az összes kép közös lesz, mindenki befogadóvá is válik, aktív és passzív művészetterápia is történik egy időben. Közvetlenül gyakran nehéz, esetenként frusztráló is lehet megszólítani egymást, a  csoporttárséról  vagy a saját rajzáról festményéről sokkal könnyebb beszélni. Az „Azt érzem a kép miatt, hogy", vagy az „Azt látom a képen, hogy" kezdetű mondatok hidat képeznek két ember közt, megsegítik a szorongó, interperszonális zavarral küzdő pácienst. Megtapasztalják, hogy oldottabb légkörben, a képek segítségével mégiscsak megindul a beszélgetés; ezt viszik tovább a többi térbe, a verbális terápiába, spontán beszélgetésekbe.

- Festés közben Ön ad témát, vagy rájuk bízza?

- Gyakran adunk, ezt úgy hívjuk, „hívószó". Például folyó, ház, erdő széle. Az erdő széle erős hívószó a tudatos és a tudattalan határára: az erdő szimbolizálja a tudattalant. A képeken keresztül megjelenik, hogy ki milyen mélyen merészkedik be az erdőbe, mennyire marad távol. Sötét-e az erdő, vagy fenyegető? Megjelennek-e állatok, szörnyek? El lehet kezdeni egy beszélgetést arról, mi a szorongató, vagy félelemkeltő. Sose direkt a hívószó, mégis gyakran konkretizálódik: ha megajánljuk a vulkánt, akkor a mélyből feltörnek az érzelmek, hozzák az indulatokat, a pozitívat-negatívat egyaránt. Vagy épp ezek blokkolódására látunk példákat.

- Melyek a leggyakoribb traumák, ahová vissza kell nyúlni?

- Lehetnek különböző bántalmazások, veszekedések, veréstől kezdve a verbális erőszakig, szexuális abúzusig.  Nem feltétlenül kell megtalálni vagy megnevezni a konkrét kiváltó okot. Nem szoktuk értelmezni a látottakat, de az ok ott van a levegőben, esetleg a stábbal beszélünk róla. Nem az a lényeg, hogy mi történt, vagy megtörtént-e egyáltalán, hanem hogy átdolgozódhasson, csatornát kaphasson. A szimbólumok segítségével viselhető szinten jelenik meg a páciens számára, nem fog tőle összeomolni. Közöl is információt a traumáról, de egyszerre "gyógyszer" is; harmonizál vagy aktivizál, ha szükséges.

- Milyen problémákra jó a festés?

- Széles skálán hatékony, de a gátolt, szorongó, vagy éppen impulzuskontroll problémákkal élőknél fokozottan javasolt. Hangulatzavaroknál, depresszióban, mániás állapotban mindenképp. Egy kísérletben a zenére festésnél csökkenthető, vagy teljesen elhagyható lett az antidepresszáns. Ez biokémiai folyamat. A kísérletben a sportot, táncot is vizsgálták, de a zenére festés volt a leghatékonyabb. A felnőttkorban is problémát okozó sérülések zöme általában korai gyerekkorban alakul ki, és ott az érzékszervi tapasztalatok, a tapintás, a hallás, látás, ízlelés még nagyon együtt vannak. Ebbe a korba utazik vissza a páciens, és ebben a kontrollált regresszív állapotban indulhat el a gyógyulás. Ezért szoktunk agyagot is használni, ilyenkor belép a tapintási érzékelés is. A formák, a testformák megmintázása kifejezetten jó tud lenni az étkezési és testkép zavarosoknál. Náluk azért is hatékony a művészetterápia, mert a bulimiások megtapasztalják, hogy a rossz érzésekről nemcsak hánytatással tudnak megszabadulni, hanem kreatív módon, festéssel is elérik a megkönnyebbülést. Vagy a borderline-személyiségzavaros betegek, akik vagdossák magukat, rájönnek, hogy ezt a papírral is meg lehet tenni. Ugyanúgy megszabadul a feszültségtől, de nem a saját testét használja vászonnak, felületnek.  Nyom is marad utána, csak nem a testén: a sokszor fájdalmas vajúdás után egy kép születik.

- Milyen anyagokkal, festékekkel dolgoznak?

- Próbálunk minél színesebb eszköztárat biztosítani, mert már az is beszédes, ki milyen eszközhöz nyúl. A depressziósok például előszeretettel használnak szenet, nemcsak a feketesége miatt. Van ennek egy mély szimbolikája: a szén a természetben nagy nyomás, prés alatt képződik hosszú idő alatt, és amikor a felszínre hozzák, fűtőanyag lesz belőle. Hasonló dolog történik a pszichoterápia, a képzőművészet-terápia során is: lemegyünk a mélybe, felhozunk valamit, ami fényt, "meleget" vagyis megértést, enyhülést, vagy aktiváló energiákat tud adni. Ezekre az analógiákra már az eszközválasztáskor ráéreznek. Ez a folyamat gyógyító faktorrá válik akkor is, ha nincs kimondva. Az étkezési zavarral küszködők szeretik locsolni a festéket, a folyékony temperát cuppogósan, szinte kihányva papírra, ahol meg és át lehet dolgozni azokat a tartalmakat, érzéseket is, amiket nehéz viselni, tartalmazni. A bulimiásokkal sokszor az a probléma, hogy nem tudnak a feszültségtől megszabadulni: a belső munka annyira nehéz, feszítő, hogy meg akarnak könnyebbülni. Itt meg lehet tapasztalni, hogy egy nagy kupac odafröccsentett " tartalmat" munkába lehet állítani, dekoratív műalkotás születik belőle, nemcsak lehúzzuk a vécén.

- Kimondható, hogy legtöbbször a gyerekkor a bajok forrása?

- Nem kizárólag, de túlnyomórészt igen. Pszichés betegségeknél általában annál súlyosabb egy felnőttkori patológia, minél korábban történt trauma. Az egyik legsúlyosabb betegségcsoport, a szkizofréniák oka vélhetően kétéves kor előtt keresendő, bár a mai napig rejtély, hogy ennek genetikai oka van, vagy "szerzett". Valószínűleg is-is: meglehet a hajlam is, de kell hozzá környezeti tényező.  Gyermekkorban a rajzolás, mozgás a fő önkifejezési forma. A korrekciónak is ez a fő "nyelve", hatékonyak a különféle művészetterápiák a súlyos szkizofrén betegeknél is. A realitástól eltávolodott, esetleg hallucináló pácienst a munka, az alkotás stabilizálja, megteremti számára az adott pillanattal a kapcsolatot.

- Kell mindehhez tehetség?

- Nagyon fontos, hogy nem kell hozzá semmilyen művészeti jártasság, előképzettség. Ha képes megfogni az eszközt, az már elég, akkor már tud a csoportban dolgozni. Szokták mondani a páciensek, hogy ők nem tudnak rajzolni, ilyenkor hagyjuk, hogy passzívan csak a többiek alkotásával foglalkozzanak, és amikor késztetést éreznek, próbálják ki. Segít, ha nincs sürgetés, ha nem kötelező.

- Honnan hova jutnak el sikeres terápia során?

Nehezen mondjuk ki, hogy valaki teljesen meggyógyult, ez talán nem is lehetséges. Tünetmentességig persze el lehet jutni, de nem feltétlenül cél. Erre soha nem szerződünk. Az önismereti, lélektani munka beindítása, a kreativitás, a képekben való gondolkozás megismerése, aktiválása, fejlesztése a fontos. Nem biztos, hogy ebben a három hónapban történik meg a csoda, de megtanulja, hogy foglalkoznia kell önmagával, akkor is, ha fáj, mert hosszú távon ez fog eredményt hozni. Rátalálhat az önkifejezési csatornáira, például a rajzolásra. Sikerélményt is kaphat, hiszen számtalan művészetterápiás kiállításunk van, amin szerepelhet, ez az önértékelést segíti. Néha nagyon nagy változásoknak vagyunk tanúi: látványos, ahogy a depresszió enyhül, ahogy a kapcsolataik változnak, alakulnak, ahogy az öltözékük kiszínesedik. Sokszor látszatra is más ember megy ki, mint aki bejött. A sikeres terápia végére újraalkotja önmagát.

- Nyilván az a célja minden páciensnek, hogy "normális" legyen. Mit gondol, létezik ilyen?

- Inkább skálák vannak és életszakaszok, kerüljük a " címkézéseket". Persze léteznek BNO-kódok az egészségügyben, nálunk is. Mindenkinek vannak gyerekkori sérelmei, trauma nélküli ember nincs, de ebből nem származik semmi kötelező érvényű zavar. A trauma átdolgozódik, integrálódik az életműbe, életfeladatba, az egészséges személyiségfejlődés a regenerációt, az integrálást, a tisztítást elvégzi, megsegíti. Tehát inkább abban különbözünk, hogy mennyire könnyen dolgozzuk fel a rossz dolgokat, kell-e segítség, vagy sem. A művészetterápia, ahogy minden alkotó tevékenység, lebontja a falakat, segít eltörölni a stigmákat, toleránsabbá tesz.

- Van, akiből később művész lesz?

- Vannak olyan pácienseink, akik kiállításokon szerepelnek, rendszeresen alkotnak, eladnak a munkáikból. Sőt, olyan is van, aki itt kap kedvet ahhoz, hogy később fejlessze képességeit, vagy akár ilyen irányba tanuljon tovább.  De ez nem elvárás.  Történetesen ha otthon a továbbiakban nem rajzol vagy fest, akkor is élményszerű tapasztalata lesz, más szemmel jár kiállításra, képeket tud vizualizálni, fejlődik a fantáziája.

- Nem nehéz távol tartani a történeteket, nehéz ez a munka?

- Nehéz is tud lenni néha, nem lehet távol tartani, minden nap megérintődünk saját részről is, mert ahogy nézem a képeket, én is befogadóvá válok, bennem is megindulnak  a fantáziák, ezáltal minden nap önismereti munka is zajlik. A betegeknek ehhez nincs köze, nem is terhelhetem őket, de párhuzamosan figyelni kell, hogy ez most rólam, vagy a betegről szól. Sokszor nem is lehet szétválasztani, a kettő egyszerre is jelen lehet. A képzésbe pont ezért önismereti munka is be van építve.

- Számít-e a terápiában, hogy Ön művész?

- Vagyunk már többen is, akik nem orvosi vonalról jönnek, hanem művészdiplomára építették rá a terapeutaképzést. A képzés 2003-ban indult a Pécsi Tudományegyetemen, többféle végzettséggel is lehetett jelentkezni, orvosi, pszichológusi vagy egyéb humán diploma volt az alapkövetelmény. Nekem textilművész az alapvégzettségem. A pályám elején ipari textiltervezőként dolgoztam Szombathelyen, majd a gyerekeim születése körüli időkben önálló alkotóművészként kezdtem el grafikákat, festményeket készíteni, amit a mai napig művelek. Fontosnak tartom, hogy megmaradjak aktív művésznek; hogy hitelesen, szavak nélkül közvetíteni tudjam a lényeget: hogy az alkotás teremtő aktus, ami épít és gyógyít.