Aurora, a tinisztár
Vidéki kastély, valahol Franciaországban, egy zenei stúdió. Egy fiatal lányt követ a kamera, aki mozog, játszik, nevet és zavarban van, hol a földön ül, hol a stúdióban énekel, hol a felvételeit hallgatja vissza. Körülötte felnőttek, többnyire férfiak. És ez nem reklámfilm, hanem a hús-vér valóság egy igazi sztárról, Auroráról, azaz AURORÁRÓL, a fiatal norvég electro-pop énekesnőről, aki ugyan megpróbálja elválasztani keresztnevét művésznevétől, de előbb-utóbb be kell látnia, hogy ez lehetetlen: a kislány és a művész végzetesen összekeveredett benne.
Erről is szól Stian Servoss, a BIDF-en versenyző dokumentumfilmje, de legfőképpen a felnőtté válásról, a kreatív folyamatokról, az alkotásról, a művész magányáról, kétségeiről, és persze Aurora elbűvölő, leheletfinom, egyedi hangzásvilágú, szinte szakrális zenéjéről. Stian Servoss és Benjamin Langeland operatőrök, Aurora művészi világához kapcsolódva, festői vizualitást teremtenek: bevésődik az emlékezetünkbe a fehér hajú kislány, aki ugyan már 20 éves, de gyereknek látszik, szemében kétségbeesés és eltökéltség, és nehéz eldöntenünk, hogy a zene meddig jelenti a játékot, és honnan a felnőttkort számára.
A kis nyugat-norvégiai faluban született popsztár pici korától énekel, imád rajzolni, festeni. 16 évesen fedezték fel, otthagyta az iskolát, s a következő években első albumával már világkörüli turnéra indult. Aztán kihagyott két évet, majd újra koncertezni kezdett. Erre az utazásra tart vele a kamera, Brazíliában, Londonban és otthon, Norvégiában követi az útját.
Hogyan kell rádiódalt írni? És mi történik akkor, ha azonnal kell az a dal?
Aurórának gyereklányként kell helytállnia a „felnőttek”, elsősorban a producerek, menedzserek, kiadók világában. Hiába segítik sokan, valójában csak magára számíthat. Egy ponton ráébred, hogy a zenéje nagyobb nála, és ő „a hangtalanok hangja” akar lenni. Mire minden szempontból „felnő”, válaszúthoz érkezik: tényleg ezt szeretné csinálni? És ha mégsem, van bármi más választása, minthogy mégis?
Felszabadító Rock
Keveset hallottunk arról, hogy mi történt a Szovjetunióban a hidegháború 60-as, 70-es, sőt, még a 80-as éveiben is, amikor a fiatalok beat, vagy rockzenét szerettek volna hallgatni, játszani, hogyan fogadta a kommunista vezetés a nyugati rock & rollt, vagy mit gondoltak 1965-ben Mick Jaggerről, és az (I Can't Get No) Satisfaction-ről.
Röviden annyit, hogy erre azért nem számítottunk. Mármint amit a film rengeteg archív anyaggal és interjúrészlettel elénk tár a korról. Jim Brown, négyszeres Emmy-díjas filmrendező alkotásából kiderül, hogy a rockzenére, mint vírusra tekintett a kommunista kultúrpolitika, és ennek megfelelően, brutálisan próbálta megfékezni a terjedését, elsősorban a Szovjetunióban, de Csehszlovákiában és az NDK-ban is. Úgy tűnik, hogy tényleg mi lehettünk a „legvidámabb barakk” néhány betiltott koncerttel és dalszöveggel.
A filmből kiderül, nem volt véletlen az sem, hogy Elvis katonaként Nyugat-Németországban állomásozott, hiszen folyamatosan az ő dalait sugározták a rádiók (amit direkt támadásnak ítéltek a keleti oldalon), vagy hogy mit élt át a Beach Boys, amikor 1968-ban Csehszlovákiában koncerteztek.
Az új zene egyet jelentett a szabadság eszméjével, egy világot nyitott meg a diktatúrában élők gondolkodásában.
A rockzenét még a szovjet rendszer sem tudta megállítani (hogyan is tudta volna), hiába zavarták a nyugati rádióadókat, hiába figyelte a KGB, vagy a Stasi a zenészeket, a koncerteket, a rajongókat, mégis megépültek az első házilag gyártott elektronikus gitárok, mégis mindig voltak olyanok akik szó szerint az életük kockáztatásával éltették ezt a zenét. Az idők lassan változtak, ahhoz is Gorbacsovnak kellett eljönnie, hogy a KGB közbelépése nélkül tarthassanak koncertet Moszkvában, vagy hogy megrendezhessék az első szabad rockfesztivált a hidegháború végén. A felkavaró dokumentumfilm narrátora Kiefer Sutherland színész-rendező, a korszakot elnökök, diplomaták, kémek, valamint nyugati és volt szovjet rocksztárok visszaemlékezései mutatják be. Jim Brown klasszikus dokumentumfilmet készített, a BIDF programjában versenyen kívül látható.
A díva visszavág
Volt idő, amikor úgy tartották, hogy Siv Wennberg lesz az opera világának következő fényes csillaga. Olyan helyeken lépett fel, mint a londoni Covent Garden vagy a moszkvai Nagyszínház, és mindenki biztosra vette, hogy ragyogó karriert fog befutni.
Majd hirtelen mindennek vége lett.
Vetélytársai és a becsmérlői mellőzni kezdték. Siv mindezek ellenére, sok év elteltével sem adja fel: ki akarja adatni az összes korábbi felvételét és memoárjait, végül pedig egy utolsó, minden eddiginél nagyobb fellépésre készül. Egy film Siv visszatéréséről és „bosszújáról”.
„Vannak nagy és bolond és igaz életek, amelyeken nevetnünk kell, hogy kibírjuk a sajátunkat” – írja a filmmel kapcsolatban Fáy Miklós kritikus blogján, majd így folytatja: „Csakhogy ez a történet ennél sokkal több. Egyrészt az ember elkezdi figyelni az éneket: de hát Siv tényleg csodahang. Csodaéneklés. Nem mindig, de hát ott az a bevezető az Otellóból a Fűzfadal. Mikor énekelte ezt el valaki így? És ki volt az, mert ott szeretnék lenni, ha legközelebb valahol föllép. Siv Wennberg már nem fogja, mert 76 éves, ő már a múlt. A múltnak is a múltja.”
A díva visszavág című filmről ide kattintva olvashat bővebben.
Isteni kéz
Jártak már Szászcsáváson? Látták már hogyan élnek ott az emberek? Hallottak a szászcsávási csodáról? László Barna rendező, operatőr ebbe a világba kalauzol el minket, filmjében az ottani emberek legszemélyesebb tereibe, otthonaikba pillanthatunk be, apró, finom, érzékeny jelenetek ismertetik meg Csángáló, a világhírű Szászcsávási Banda brácsásának és Dumnezeu, a prímásnak kibontakozó tragédiáját. Csángáló idős ember és Parkinson kórral küzd, a keze, a kenyérkereső keze többé nem engedelmeskedik neki. Dumnezeu szintén komoly betegségben szenved, kettőjük sorsa nem csak a sikereikben, de a küszködésben is összefonódik. Hiszen a világhírű erdélyi zenekar tagjaiként a leghíresebb koncerttermekben léptek fel egykor, óriási rajongótáboruk volt és van, mégis, a legnagyobb sikereikből is mindig Szászcsávásra vezetett vissza az útjuk.
Mi történik akkor, ha Csángálót egyik napról a másikra cserbenhagyja a keze? Ha az idős kéz visszafordíthatatlanul remegni kezd, és kiejti a vonót?
A kérdést ezúttal az élet teszi fel, a film megmutatja azt. Nincs jó megoldás, és Dumnezeu, a bandavezér, kizárja őt a zenekarból, melyben egész életében játszott. Bár elképzelhető, hogy Csángáló Parkinson betegsége gyógyítható, abban az archaikus világban, melyben ő él, s amely csak Isten segítségét fogadja el, egy agyműtét elképzelhetetlen. A mester egyetlen reménye, hogy Bálint, a hozzá hasonló tehetségű unokája, tovább viszi a világon is egyedülálló zenei hagyatékot. Amikor már szinte minden veszni látszik, már csak a csoda, az Isteni kéz segíthet... A film versenyen kívül mutatkozik be a BIDF-en.
HANDS_OF_GOD_TRAILER_engsub from Sós Ágnes on Vimeo.
Fejléckép: jelenet az Aurora,a tinisztár c. filmből (Fotó: BIDF)
hírlevél
