A nemrég mozikba kerülő A kedvencet szokás a hasonló időpontban bemutatott Két királynővel párhuzamba állítani: Angliában játszódó történelmi filmek, középpontjukban női karakterekkel. Feminista, kosztümös mozik - kapták meg azonnal a címkét. A MeToo és a TimesUp idején egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a női karakterek, a Két királynő pedig erősen rá is játszik a korszellemre: nagyjából arról szól, hogy főhősei, I. Erzsébet és Stuart Mária nem tehetnek semmiről, egyszerűen belekeveredtek a férfiak hatalmi játékába, de a felelősség nem az övék. Josie Rourke mozijának vannak érdekes momentumai - szépen feszegeti például a nőiség kérdését - de látásmódja eléggé leegyszerűsítő.
A kedvenc főszereplői a Két királynőhöz hasonlóan nők: Anna, a megkeseredett angol királynő; segítője, az országot valójában kormányzó Lady Marlborough, valamint a duójukat szétrobbantani igyekvő új szolgáló, Abigail. A férfiak többsége ebben a filmben is töketlen, a hatalomért kakaskodó pojáca, akik hol erőből, hol kapcsolataik vagy csábításaik révén próbálnak hatni a királynőre és az őt körülvevőkre.
A kedvenc viszont nemhogy leegyszerűsíti a hatalom és a nők-férfiak közötti kapcsolat kérdését, hanem olyan barokkosan feltupírozza, ahogy annak idején a frizurákat volt szokás.
Nincsenek egyértelmű bűnösök és áldozatok, sőt abban sem lehetünk biztosak, egy-egy karakter mégis mit hivatott megjeleníteni: a nőiséget, a nőkben is fellelhető férfiasságot, esetleg épp ennek hiányát? A kedvenc olyan bravúrosan megszerkesztett parabola, hogy azt lényegében valamennyi oldalról vizsgálhatjuk. Az összes párbeszéd és közjáték jelentését persze aligha tudjuk felfogni, de nem is feltétlenül kell, így is szórakoztatóak.
Yorgos Lanthimos napjaink egyik legizgalmasabb alkotója, akinek nem kenyere az egyszerű értelmezés, vagy a szájba rágott tanulság. Lényegében egy személyben testesíti meg a görög weird wave-et, vagyis fura filmhullámot. A 2009-es Kutyafoggal robbant be a köztudatba, ami három elszigetelten nevelkedő tinédzserről szól, akik megpróbálnak kitörni a hermetikusan elzárt családi élettérből. A filmet sokak meglepetésére még Oscarra is jelölték a Legjobb külföld film kategóriában. Ezután Lanthimos megcsinálta az Alpokat, majd következett A homár Colin Farrell és Rachel Weisz főszereplésével, amely egy olyan világról szól, ahol minden egyedülállónak kötelező 45 napon belül párt találnia - ennek a filmnek a forgatókönyvét jelölték Oscarra. Érthetetlen okokból következő moziját, az Egy szent szarvas meggyilkolását nem jelölték semmire, pedig az év egyik legjobbja volt.
Lanthimos mindegyik filmjében jól ismert toposzokra támaszkodva igyekszik feltárni az emberi természet és a társadalom visszásságait,
azokat a félelmeinket, apró hibáinkat, amelyeket igyekszünk elrejteni egymás elől.
A kedvencben például az angol királyi udvarban járunk, amely szigorú szabályok és mértéktartás szerint működő közegként él a szemünkben: fodros szoknyák, fehérre mázolt arcok és nagy parókák, amelyek elfedik viselőik valódi arcát. Lanthimos feltárja, mi rejlik a kulisszák mögött: esendő, gyarló emberek, akik ugyanúgy perlekednek, mint a padlót pucoló cselédek, vagy mint mi - csak épp a tétek nagyobbak. De a "még a legnagyobbak, a királyok és királynők is emberek" már 20 éve is túlságosan bárgyú és sablonos gondolat volt. A kedvenc azt vizsgálja, hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok egy ilyen, a világ problémái elől elzárt helyen.
Egy szerelmi kapcsolatban például mindenképpen fel kell-e venni a férfi-női szerepeket, vagy működik az anélkül is?
Vagy egy barátságban muszáj-e valakinek felülkerekednie a másikon? Egy idős nő sorsszerűen belecsúszik-e az anyaszerepbe? Vagy ezek csak régi társadalmi hagyományok?
A film elgondolkodtató történetét nem görcsösen, hanem viccesen és ironikusan szövi, a szereplői bátran káromkodnak és bujálkodnak - kosztümös filmektől nem ezt szoktuk meg. Lanthimos-nak a műfaj is olyan, mint az előbb említett hagyományok: egy álca, egy maszk, ami elfedi, milyenek is a benne szereplő emberek. A kedvenc díszletei, ruhái, zenéje is pont olyan, mint amit az ilyen filmektől megszokhattuk - Oscarra is jelölték mindegyiket. A rendező viszont nem bújik ezek mögé, hanem épphogy mögéjük tekint. A képek nem ragyognak, a színészek nem csillognak, és mi sem ámulunk el a gyönyörűségtől, mikor a kamera végigpásztázik a szobán. A halszemoptika, a gyors kamerasvenkek kizökkentenek a képeskönyvből, a közeli képek pedig a külcsínt hivatottak kikezdeni: láthatjuk Emma Stone pattanásait, vagy azt, hogyan szenved az Olivia Colman alakította királynő a köszvénytől és az unalomtól. A kedvenc ráadásul nem csak technikai szempontból hibátlan: ilyen erős színészi alakításokat rég nem láthattunk.
Bár a három főszereplő alakítása annyira összefonódik, hogy nehéz akár egyet is kiemelni közülük, a leglátványosabb Olivia Colman játéka: egyszerre hisztérikus és szánni való, elnyomó és elnyomott, gyászoló anya és szeretetre vágyó nő. Ő az, aki sokszor egy jeleneten belül is két térfélre - a két kedvenc-jelölt felé - játszik, és az ő figurája a legösszetettebb is: csak a film legvégére tudunk egyáltalán ítéletet hozni róla, ráadásul simán lehet, hogy három néző három teljesen eltérő véleményt formál alakjáról.
Ahhoz, hogy Colman némi meglepetésre megnyerje a Legjobb női főszereplő Oscarját, persze egyéb tényezők is kellettek.
Például az, hogy A kedvencet a maga tíz jelölésével az akadémiai szavazók nagy része egészen biztosan megnézte, míg Glenn Close A férfi mögött-je a maga egyetlen jelölésével valószínűleg sokaknál kimaradt. Az Akadémia legutóbbi vérfrissítése ráadásul főleg fiatal, diverz filmesekkel bővítette a szavazóbázist, akiket sokkal kevésbé hatott meg Close díjazásának szentimentális oldala, ám A kedvenc LMBTQ-vonalára sokkal érzékenyebben reagáltak. Ráadásul mivel főleg aktív szakmabeliekről van szó, kevesebb szabadidővel, ők tényleg nem tudnak minden jelölt filmet megnézni, így azokat veszik előre, amelyet sok díjra jelöltek - A kedvenc pedig pont ilyen volt.
Igaz, ebből egyetlen egyet váltott díjra.